Stephen King

sohasem fogott fegyvert. Továbbkúszott, az út menti kavicsok fájdalmasan szúrták elnyomorodott
kezét. Nyolc óra volt, a nap lenyugodott a hegyek mögött.
Szemétláda megállt annak a Porschénak a motorháza mögött, amelyhez a Kölyök hozzávágta a
whiskysüveget, és óvatosan kikukkantott. Igen, ott volt a kétszemélyes kupé, lángoló kályhaarany
festésével, domború szélvédőjével, és a cápauszony is hasította a zúzódásszínű esti eget. A Kölyök
a volán mögött kuporgott, a szeme csukva, a szája nyitva. Szemétláda Ember szíve győzelmi dalt
dobolt. Csontrészeg!, lüktette szíve három szótagban. Csontrészeg! A mindenit! Csontrészeg! Úgy
saccolta, legalább húsz mérföldet megtehet, mire a Kölyök magához tér a másnaposságból.
Azért óvatos volt. Autótól autóig lopakodott, mint egy vízibogár, amely a halastó néma tükrén
úszik, balról megkerülte a kupét, iszkolt a növekvő hézagokban. Már elhagyta a kocsit, már maga
mögött hagyta. Most már csak a távolságot kell növelnie maga és a között az őrült...
– Állj csak meg, te hülye faszszopó!
Szemétláda dermedten állt négykézláb. Bevizelt, és agyában eszelősen csapkodott a pánik fekete
madara.
Lassanként fordult meg, nyakában recsegtek az inak, mint az ajtózsanérok egy kísértetjárta
házban. Ott ragyogott a Kölyök zöld-arany színjátszó ingben, nap fakította kordnadrágban. Mindkét
kezében egy-egy 45-öst tartott, arca iszonyúan eltorzult a gyűlölettől és a haragtól.
– É-én csak e-ellenőriztem az utat – hallotta Szemét a saját hangját. – Hogy biztosan tiszta-e az
út-útpadka.
– Ja. Négykézláb ellenőrizted, te pöcs. Majd én megtisztítom azt a kibaszott útpadkádat. Állj föl.
Szemétládának valahogy sikerült föltápászkodnia és állva maradnia úgy, hogy egy kocsi
kilincsébe kapaszkodott. A Kölyök két 45-ösének csövei nagyobbnak tűntek az Eisenhower alagút
ikerfuratánál. A halállal néz szembe. Tudta. Ez alkalommal nincs olyan szó, amely elfordíthatná
róla.
Némán imádkozott a sötét emberhez: Kérlek... ha ez a te akaratod... életem a tiéd!
– Mi van arrébb? – kérdezte a Kölyök. – Karambol?
– Alagút. Teljesen el van dugulva. Ezért jöttem vissza, hogy ezt elmondjam. Kérlek...
– Alagút! – A Kölyök felnyögött. – Szentséges-atyafiságos-Jézus! – Ismét acsarogni kezdett. –
Te hazudsz nekem, te rohadt buzi?
– Nem! Esküszöm, hogy nem! A felirat aszongya, hogy Izenhuver alagút. Asszem, ez volt
odaírva, de nekem nehezen megy a hosszú szavak kiolvasása. Én...
– Pofa be, seggfej. Milyen messze van?
– Nyolc mérföld. Talán még több.
A Kölyök egy pillanatig nem szólt, nyugat felé nézett az országúton. Azután villogva meredt
Szemétláda Emberre. – Azt akarod bemesélni nekem, hogy ez a forgalmi dugó nyóc mérföld
hosszú? Te hazug szarzsák! – Pisztolyain félig felhúzta a kakast. Szemétláda, aki nem tudta
megkülönböztetni a félig felhúzottat az egészen felhúzott kakastól, azt pedig egy zsák békától, úgy
sikoltozott, mint egy asszony, és kezével eltakarta a szemét.
– Nem hazudok! – sikoltotta. – Nem hazudok! Esküszöm! Esküszöm!
A Kölyök hosszan bámult rá. Végül visszaengedte a fegyverek kakasát.
– Meg foglak ölni, Szemétke – mondta mosolyogva. – Elveszem azt az anyaszomoritó életedet.
De először visszamegyünk ahhoz a kocsirakáshoz, améket reggel megkerültük. Kitolod a kisbuszt a
szegélyre. Aztán én visszamegyek, és keresek egy másik utat. Nem hagyom ezt a kurva kocsit –
tette hozzá zsémbesen. – Olyan nincs.
– Kérlek, ne ölj meg – suttogta Szemétláda. – Kérlek, ne.
– Ha tizenöt percnél hamarabb tolod félre azt a WV-t, akkor talán nem öllek meg – felelte a
Kölyök. – Elhiszed ezt az avétos vakért?
– Igen – válaszolta Szemétláda. Ám elég volt egy pillantás a természetellenesen villogó
szemekre, hogy egy szót se higgyen el.
Visszaindultak a torlaszhoz, Szemétláda Ember reszkető lábakkal vánszorgott a Kölyök előtt, aki
páváskodva illegette magát, bőrzubbonyának rejtett redői halkan nyiszorogtak. Babaszáján
bizonytalan, már-már édes mosoly játszadozott.