Stephen King

– És ha a dolgok rosszról... rosszabbra fordulnak, nem fogja megtudni senki. A Kék Tervről
végig nem tudott senki, ebben egészen biztosak vagyunk. Egy új vírus, egy mutáció... ellenfeleink
esetleg gyanakodhatnak, de nem lesz elég idő. Csak kapja meg mindenki a magáét, Len.
– Igen.
Starkey ismét a képernyőket nézte. – Pár éve kaptam a lányomtól egy verseskötetet. Egy Yeats
nevű ember írta. A lányom azt mondta, minden katonának Yeatset kéne olvasnia. Gondolom,
viccnek szánta. Hallottál valaha erről a Yeatsről?
– Úgy rémlik – bólintott Creighton. Fontolóra vette, majd elvetette az ötletet, hogy
figyelmeztesse Starkeyt, miszerint az illető nevét úgy kell ejteni, hogy "Yates".
– Minden sorát elolvastam – folytatta Starkey, miközben a kávézó örök nyugalmát bámulta. –
Főképpen azért, mert a lányom azt hitte, nem fogom meg tenni. Hiba, ha az ember túlságosan
kiszámítható. Nem sokat értettem belőle – azt hiszem, az illető bolond volt –, de azért elolvastam.
Furcsa költészet. Nem mindig rímel. De volt egy vers abban a könyvben, amely nem megy ki azóta
sem a fejemből. Úgy tűnt, mintha az az ember mindent leírt volna, aminek az életemet szenteltem,
annak a reménytelenségét, kárhozott nemességét. Azt mondta, hogy a dolgok széthullnak. Azt
mondta, hogy a központ nem tart ki. Azt hiszem, ezt úgy értette, Len, hogy a világ megőrül, így
hiszem. Ez a Yeats tudta, még ha semmi mást nem tudott is, hogy a világ előbb-utóbb felfeslik a
varratoknál.
– Igen, uram – mondta halkan Creighton.
– Amikor először olvastam, libabőrös lettem a végén, és máig így vagyok vele. A szívemből írta.
"Ha ideje jő, miféle vad cammog majd Betlehembe, megszületni."*
[* Ferencz Győző fordítása]
Creighton némán állt. Nem volt mit mondania.
– A vad úton van... – mondta Starkey, és elfordult. Sírt és vigyorgott. – Úton van, és jócskán
vadabb, mint ez a Yeats nevű fickó valaha is képzelhette volna. A dolgok szétesnek. A dolgunk az,
hogy annyit tartsunk össze és addig, ameddig csak tudunk.
– Igen, uram – mondta Creighton, és először érezte, hogy az ő szemét is könnyek marják. – Igen,
Billy.
Starkey nyújtotta a kezét, amit Creighton két kézzel fogott meg. Starkey keze öreg volt és hideg,
akár a levedlett kígyóbőr, amelyben holmi apró prérilakó állatka döglött meg, a saját törékeny
csontvázát hagyva a hüllő holt hüvelyében. Könnyek peregtek Starkey alsó szemhéjáról, és
lefutottak aprólékos gonddal borotvált arcán.
– Dolgom van – mondta.
– Igen, uram.
Starkey lehúzta West Point-i gyűrűjét a jobb kezéről, és a jegygyűrűjét a balról. – Cindynek –
mondta. – A lányomnak. Gondoskodj róla, hogy megkapja, Len.
– Megteszem.
Starkey az ajtóhoz lépett.
– Billy! – szólt utána Len Creighton.
Starkey megfordult.
Creighton mereven állt, a könnyek még mindig peregtek az arcán. Tisztelgett.
Starkey viszonozta, és kilépett az ajtón.
A LIFT HATÉKONYAN zümmögött, jelezte az emeleteket. A riasztó felbőgött – gyászosan, mintha ő
is tudná, hogy a figyelmeztetés ilyen helyzetben már veszett fejsze nyele –, amikor Starkey
különleges kulcsával kinyitotta a legfelső szintet, hogy beléphessen a gépállomásra. Úgy képzelte,
hogy Len Creighton több monitoron figyeli, amint először kiválaszt egy dzsipet, azután nekivág a
sivatagnak, keresztül a nagy kísérleti telepen, át egy RENDKÍVÜLI BIZTONSÁGI ÖVEZET,
BELÉPÉS KIZÁRÓLAG KÜLÖNLEGES IGAZOLVÁNNYAL feliratú kapun. Az ellenőrző
pontok úgy festettek, mint a sztráda kapujánál a pénzbeszedő bódék. Még mindig ott volt a
személyzet, csakhogy a sárgás üveg mögött a katonák halottak voltak, és gyorsan mumifikálódtak a
száraz, sivatagi hőségben. A fülkék golyóállók voltak, de a vírus ellen nem adtak védelmet. Üveges,