Stephen King

már láthatta is a kisteher nyomán szálló porzászlót, miután a jármű elhagyta az aszfaltot, és elindult
a földúton, amely az ő udvaránál ér véget. Pezsgő, vendégváró izgalom töltötte el, boldog volt, hogy
mindenből a legjavát adhatja nekik. Két térde közé fogta a gitárt, elárnyékolta a szemét, noha a nap
még nem sütött ide.
Sokkal hangosabban berreg a motor, és ott, ahol a tengeri helyet ad Cal Goodell
marhagázlójának, egy perc múlva...
Igen, már látta, egy öreg Chevrolet tanyai kistehert, amint lassan közeledik. A kabinja zsúfolásig;
ahogy elnézte, vagy négy ember szorongott benne (a távolba jól látott, azzal nem volt semmi baj,
még száznyolc éves korában sem), hárman a raktérben álltak, és átnéztek a kabin fölött. Egy csontos
szőke embert látott, egy vörös hajú lányt és középen... igen, ez ő, egy fiú, aki most járja a férfiúság
iskolájának utolsó osztályát. Sötét haj, keskeny arc, magas homlok. Meglátta a tornácon üldögélő
Abagail anyát, és vadul integetni kezdett. A szőke ember nyomban csatlakozott hozzá. A vörös lány
csak bámult. Abagail anya fölemelte a kezét, és visszaintegetett.
– Köszönöm, Uram, hogy elhoztad őket – motyogta rekedten. Forró könnyek peregtek le az
arcán. – Nagyon köszönöm neked, Uram.
A kisteher csikorogva, szökdécselve befordult az udvarba. A volánnál ülő ember szalmakalapot
viselt kék bársonyszalaggal, a szalag mellé nagy tollat tűzött.
– Jiiiiii-húúúú! – bömbölte, és integetett. – Helló, anya! Nick azt mondta, úgy gondolja, itt
leszel, és tényleg itt is vagy! Jiiiii-húúúú! – Nyomni kezdte a dudát. Egy ötvenes férfi ült mellette,
meg egy hasonló korú asszony és egy vörös kord kezeslábast viselő kislány. A kislány, aki tövig
bekapta a hüvelykujját, a másik kezével félénken integetett.
A teher még meg sem állt, amikor a szemtapaszt viselő, sötét hajú fiatalember – Nick – átugrott a
raktér oldalfalán. Miután visszanyerte az egyensúlyát, lassan elindult Abagail anya felé. Az arca
komoly volt, de a szeme ragyogott az örömtől. Megállt a tornác lépcsőjénél, azután csodálkozva
végigjártatta tekintetét... a házon, az udvaron, az öreg fán, amelyről a kerékből készült hinta lógott.
De mindenekelőtt őt bámulta.
– Hello, Nick – mondta Abagail. – Örülök, hogy látlak. Isten áldjon.
A fiú elmosolyodott, és kicsordult a könnye. Fölment a lépcsőn, és megfogta az öregasszony
kezét. Abagail anya odatartotta ráncos arcát, amelyre a fiú csókot lehelt. Mögötte megállt a kisteher,
és mindenki kiszállt. A férfi, aki vezette, ölben hozta a vörös kezeslábast viselő kislányt, akinek be
volt gipszelve a jobb lába, és karjával szorosan átölelte a vezető napégette nyakát. Mellettük állt az
ötvenes asszony, őmellette a vörös hajú lány és a szőke, szakállas ifjú.
Nem, ez nem ifjú, gondolta Abagail anya, hanem csajbókos. A sor végén a másik férfi állt, aki a
fülkében ült, és acélkeretes szemüvegének lencséit törölgette.
Nick sürgetően nézett az öregasszonyra, ő pedig bólintott.
– Jól cselekedtél – mondta. – Az Úr idehozott, Abagail anya megetet.
– Isten hozott valamennyiőtöket! – tette hozzá emelt hangon. – Nem maradunk sokáig, de
mielőtt továbbmennénk, megpihenünk, megtörjük együtt a kenyeret, és megismerkedünk.
A kislány fölcsipogott a gépkocsivezető karjának biztonságából: – Te vagy a legöregebb néni a
világon?
Az ötvenes nő rászólt: – Ssss, Gina!
De Abagail anya csak csípőre tette a kezét, és nevetett. – Meglehet, én vagyok az, gyermekem.
Meglehet, én vagyok.
MEGHAGYTA NEKIK, hogy terítsék szét vörös kockás abroszát az almafa túlsó oldalán, és a két nő,
Olivia és June megterített ebédre, miközben a férfiak elmentek tengerit törni. Abagail anya
egykettőre megfőzte a csöveket, és mivel nem volt valódi vaja, olajat és sót adott hozzá.
Keveset beszélgettek evés közben – inkább csak az állkapcsok rágását és az elégedettség
nyögéseit lehetett hallani. Abagailnak örült a szíve, ahogy elnézte őket, ezek az emberek
méltányolták a konyháját. Érdemes volt elmenni Richardsonékhoz és megküzdeni a menyétekkel.
Tulajdonképpen nem is voltak nagyon éhesek, de amikor az ember egy hónapja más se eszik, mint
dobozos ételt, akkor rendkívül megéhezik bármire, ami friss és tisztességesen van elkészítve. Ő