Stephen King

Lehet, hogy levágott belőle egy darabot, és ez csak a maradék, Underwood felügyelő – már
megbocsásson, de ez itt egy szemeteskandli.
Jupiterre, őrmester, kegyednek igaza van. Oda fogok hatni, hogy önt előléptessék.
Fogta a feszítővasat meg a gumicsövet, és visszament a tartály fedeléhez.
– Joe, ide tudnál jönni egy percre segíteni?
A fiú fölnézett sajtból és kekszből álló vacsorájából, és bizalmatlanul nézett Larryre.
– Menj csak, minden rendben – mondta Nadine halkan.
Joe kicsit csoszogva odament. Larry becsúsztatta a feszítővasat a tartály tetejének hasadékába. –
Nehezedj rá a teljes súlyoddal, és meglátjuk, fel tudjuk-e emelni – mondta.
Egy pillanatig azt hitte, a fiú nem értette meg, vagy nem akarja megtenni, amire kéri. Azután
megragadta a vas végét, és lenyomta. A karja vékony volt, de szíjas izmok feszültek rajta, az a fajta
izomzat, amely a szegény családok dolgozó férfi tagjain mindig megfigyelhető. A fedél kissé
megemelkedett, de ahhoz nem eléggé, hogy Larry aládughassa az ujjait.
– Feküdj rá a vasra – mondta a gyereknek. Azok a félvad, ferde szemek egy pillanatig hidegen
tanulmányozták, azután Joe ráhasalt a feszítővasra. A lába elvált a földtől, amikor a teljes súlyával
lenyomta.
A fedél ez alkalommal kicsivel jobban megemelkedett, eléggé ahhoz, hogy Larry aládughassa az
ujjait. Miközben azért küszködött, hogy jobb fogást találjon, eszébe jutott, ha a gyerek még mindig
nem szereti őt, akkor itt a fényes alkalom, hogy kimutassa. Ha Joe elengedi a feszítővasat, akkor a
lemez dörrenve lezuhan, és Larry elveszti valamennyi ujját a hüvelykjei kivételével. Larry látta,
hogy ez Nadine-nak is eszébe jutott. Az egyik motort bámulta, de most megfordult, hogy őket
figyelje, egész teste megfeszült. Sötét szeme ide-oda járt a fél térdre ereszkedett Larry és Joe között,
aki Larryt lesve engedte rá súlyát a feszítővasra. Tengerszín szeme kifürkészhetetlen volt, Larry
pedig még mindig nem talált megfelelő fogást.
– Nincs szükség segítségre? – kérdezte Nadine higgadtan, a normálisnál kissé élesebb hangon.
Larry szemébe belefolyt a verejték. Kipislogta. Még mindig nem jó. Érezte a benzinszagot.
– Azt hiszem, elboldogulunk – pillantott a nőre. Egy perccel később ujjai rövid hornyot
tapintottak a fedél alján. Nekifeszült, a fedél reccsenve megemelkedett, majd tompa puffanással
zuhant az aszfaltra. Hallotta Nadine sóhaját. A feszítővas a földre hullott. Larry megtörölte izzadó
homlokát, és a kölyökre nézett.
– Ez szép munka volt, Joe – mondta. – Ha elengeded azt a fedelet, akkor hátralevő életemben a
fogaimmal húztam volna föl-le a cipzáramat a sliccemen. Köszönöm.
Nem várt választ (legfeljebb értelmezhetetlen huhogást, miközben Joe visszament, hogy tovább
gusztálja a motorokat), de a gyerek rozsdás, akadozó hangon azt mondta: – Nics-mit.
Larry Nadine-ra sandított, aki visszabámult rá, azután Joe-ra. Meglepődött és örült, valahogy
mégis olyan volt az arca, mint aki számított erre. Larry már látta ezt az arcot, csak azt nem tudta,
hol.
– Joe – kérdezte –, azt mondtad, nincs mit?
A kisfiú élénken bólogatott. – Nics-mit. Nics-mit.
Nadine mosolyogva kinyújtotta a karját. – Ez jó, Joe! Nagyon, nagyon jó! – Joe odakocogott
hozzá, és egy-két pillanatig hagyta, hogy a nő ölelgesse. Azután ismét a motorokat bámulta,
huhogva és magában kuncogva.
– Tud beszélni – mondta Larry.
– Tudtam, hogy nem néma – felelte Nadine. – De csodálatos tudni, hogy magához térhet. Azt
hiszem, mindkettőnkre szüksége volt. Két félre. Ő... ó, nem is tudom.
Larry észrevette, hogy elpirul, és sejtette is, miért. Leeresztette a gumicsövet a cementpadló
lyukába, és hirtelen rájött, amit csinál, azt könnyen lehet jelképes (és meglehetősen nyers)
némajátéknak tekinteni. Élesen nézett a nőre. Az gyorsan elfordult, de nem elég gyorsan, hogy
Larry ne látta volna, milyen élénk figyelemmel kíséri tevékenységét, vagy azt, hogy Nadine
mennyire elvörösödött.