Stephen King

7. FEJEZET
A HALVÁNY FÉNYBEN, amely naplemente után önti el a földet, mielőtt igazán besötétedne,
abban a néhány percben, amit a filmesek "varázsórának" neveznek, Vic Palfrey rövid időre
magához tért lázálmaiból.
Haldoklom, gondolta. A szó különösen kongott az agyában, ezért meg volt győződve róla, hogy
hangosan is kimondta, pedig nem.
Szétnézett; kórházi ágyon feküdt, amelynek fej felőli részét megemelték, hogy Vic tüdeje ne
fulladjon bele saját magába. Le volt kötözve rézcsatos hevederekkel, és az ágy oldalát fölhúzták.
Asszem, hánykolódhattam, gondolta némi derűvel. Tán tökön rugdaltam őket. Majd kicsit késve: Ki
vagyok én?
A nyakán szakállka lógott, és tele volt csomós nyálkával. Fájt a feje. Fura gondolatok keringtek
az agyában, tudta, hogy lázálmai voltak... és lesznek is. Beteg volt, és ez még nem a gyógyulás vagy
annak kezdete, csupán rövid pihenő.
Jobb csuklóját a homlokára tette, majd úgy rántotta el, mint a tüzes kályhától. A teste forró volt,
és tele csövekkel. Két kis átlátszó műanyag cső az orrából lógott. Egy harmadik a kórházi takaró
alól kígyózott a földön álló palackig, és Vic egészen biztosan tudta, hogy ennek a másik végét hova
rögzítették. Két palack lógott az ágy mellett egy állványon, mindegyikből cső vezetett ki, amelyek
Y alakban találkoztak, majd az ő karjánál értek véget, közvetlenül a könyöke alatt. Infúzió.
Az ember azt hinné, hogy ennyi elég. De még drótok is voltak rajta. A fején. Meg a mellén. A
bal karján. Egyet mintha egyenesen arra a kurva köldökére ragasztottak volna. És ami mindennek a
teteje, hétszentség, hogy a fenekébe is dugtak valamit. De az istenit, hát mi lehet az? Szarradar?
– Hé!
Harsány, méltatlankodó kiáltásra készült. De csupán egy nagyon beteg ember gyötrelmes
suttogása telt tőle. Hangját eláztatta a nyálka; Vic fuldokolt.
Anyuska, George viszi be a lovat?
A láz beszélt belőle. Ésszerűtlen gondolat süvített át vakmerő hullócsillagként az ésszerű
gondolkodás mezeje fölött. De azért elbolondította egy pillanatra. Már nem sokáig bírja. Ez a
gondolat pánikba ejtette. Girhes karjaiból ítélve legalább tizenöt kilót adhatott le, pedig eredetileg
se nagyon volt miből. Ez... ez az akármi... meg fogja ölni. Megrémült a gondolattól, hogy talán
hülyeségeket beszél, marhaságokat motyog, mint egy szenilis vénember.
Georgie elment, hogy udvaroljon Norma Willisnek. Úgyhogy csak vidd be magad azt a lovat,
Vic, légy jó gyerek, húzd a fejére a zabos zsákot.
Nem az én dolgom.
Victor, ugye szereted anyuskát?
Igen. De akkor sem az én...
Ugye szereted anyust? Anyuskának influenzája van.
Ez nem igaz, anyuska! Neked tébécéd van. Az fog megölni. Ezerkilencszáznegyvenhétben volt. És
George meg fog halni alig hat nappal azután, hogy partra száll Koreában, épp csak annyi ideje
marad, hogy egyetlen levelet írjon, azután bumm, bumm, bumm. George...
Vic, tessék segíteni, vidd be azt a lovat, utoljára mondom!
– Nekem van influenzám, nem neki – suttogta, amikor ismét magához tért. – Nekem.
Az ajtóra nézett, és ugyancsak furinak találta, még kórházhoz képest is. A sarkainál
lekerekítették, szegecsek sorakoztak a peremén, és a küszöb tizenöt centi magasan emelkedett a
csempézett padló fölé. Ennél még egy Vic Palfrey-féle fuser asztalos is
(Adde a vicclapokat, Vic, elég idejig voltak nálad!)
(Anyus, elveszi a vicclapjaimat! Adide! Adiiiide!)
különbre képes. Ez itt...
(acél)