Stephen King

öplapot, számtalan zsebei egyikében még mindig van belőle kettő, nagyon öreg és elnyűtt
állapotban. Száz különböző Felelős Bizottságban vett részt. Ott volt a tüntetéseken, amelyeket száz
különböző egyetem campusán rendeztek ugyanazon tucat cég ellen. Ő írta a kérdéseket, amelyek
leginkább összezavarták a hatalmon levőket, amikor eljöttek előadást tartani, de sohasem ő tette föl
a kérdéseket; ha a hatalom kufárjai meglátták volna vigyorgó, izzó képét, okot láttak volna benne a
riadalomra, és arra, hogy elmeneküljenek a pódiumról. Hasonlóképpen sohasem beszélt a
gyűléseken, mert a mikrofonok hisztérikusan sikítottak, az áramkörök kiégtek volna. De beszédeket
írt azoknak, akik beszéltek, és ezek a beszédek nemegyszer zavargást eredményeztek, felborított
kocsikat, diáksztrájkokat, erőszakos tüntetéseket. A hetvenes évek elején ismert egy darabig egy
Donald DeFreeze nevű embert, és ő javasolta neki, hogy vegye föl a Cinque nevet. Segített Cinquenek
kitervelni, hogyan raboljanak el egy örökösnőt, és azt is ő javasolta, hogy ne egyszerűen
váltságdíjat kérjenek érte, hanem kergessék az őrületbe. Alig húsz perccel a rendőrség érkezése
előtt távozott a kis Los Angeles-i házból, ahol DeFreeze és a többiek megsültek; tovaosont az utcán,
hegyes orrú, poros csizmája kopogott a kövezeten, és tüzesen vigyorgott, amitől az anyák fölkapták
gyerekeiket és bevitték őket a házba, amitől a terhes nőkre idő előtt rájött a vajúdás. Később,
amikor besöpörték a csoport maradványait, a tagok valamennyien úgy tudták, hogy volt még valaki
a bandában, talán egy fontos személy, talán csak egy külsős, egy kortalan ember, akit Járkáló
Cimborának, de néha Mumusnak is hívtak.
Kitartó, mérföldeket faló lépésekkel haladt. Két napja a wyomingi Laramie-ban volt, abban a
környezetvédő terrorista csoportban, amely felrobbantott egy erőművet. Ma az 51-esen halad
Grasmere és Riddle között, útban Mountain City felé. Holnap valahol másutt lesz. És boldogabb
volt, mint bármikor, mert...
Megállt.
Mert jön valami. Érezte, szinte kóstolta az éjszakai levegőben. Harapni tudta a forró, kormos ízt,
amely mindenfelől áradt, mintha Isten vacsorát tervezne, és egy egész civilizációt szánna
pecsenyének. A faszén már izzik, kívülről fehér és pelyhes, belül vörös, mint a démon szeme.
Hatalmi dolog, felséges dolog!
Itt az átalakulás ideje. Meg kell születnie másodszor, ki kell préselődnie valami nagy, homokszín
bestia vajúdó lyukából, amely máris szülési görcsökben fetreng, a lába lassan rángva folyik belőle a
szülés vére, naptüzű szeme vadul bámulta a semmit.
Akkor született, amikor változtak az idők, és most ismét változni fognak. Belőne volt a szélben,
ennek az idahói puha estének a szelében.
Már csaknem itt az idő? hogy újjászülessen. Tudta. Mi másért lett volna hirtelen képes a
varázslatra?
Lehunyta a szemét, forró arcát kissé följebb emelte a sötét ég felé, amely készen állt, hogy
fogadja a hajnalt. Összpontosított. Mosolygott. A poros, félretaposott csizmasarok fölemelkedett az
útról. Két centire. Négyre. Hatra. A mosoly vigyorrá szélesedett. Most már harminc centire volt a
föld fölött. Hatvan centi magasan megállt a levegőben, alatta por karikázott.
Ekkor megérezte a hajnal első, ujjnyi csíkját az égen, és visszaereszkedett. Még nem jött el az
idő.
De hamarosan eljön.
Ismét gyalogolni kezdeti vigyorogva keresett egy helyet, ahova lefekhet, amíg eltelik a nap.
Hamarosan eljön az idő, és most elegendő ennyit tudni.