Stephen King

Alig érzékelve, mit csinál, hagyta, hogy a lába vigye előre. Lekanyarodott a Stripről. A feje
lógott, álla a mellére csuklott. Menet közben szundikált. Amikor belebotlott a járdába, hasra esett,
és véresre verte az orrát a kövezeten, és amikor fölnézett és észrevette, mi van előtte, alig hitt a
szemének. Fel se tűnt, hogy folyik a vére rongyos kék ingére. Mintha még mindig aludna, és benne
lenne az álmában.
Magas, fehér épület nyúlt a sivatagi égbe, egy sivatagi monolit, egy tű, egy emlékmű, minden
ízében olyan fenséges, mint a Szfinx vagy a Nagy Piramis. A keleti homlokzat ablakai baljós
jelként verték vissza a kelő nap vörös fényét. Eme csontfehér sivatagi építmény bejáratát két
irdatlan aranygúla fogta közre. A bejárat eresze fölötti hatalmas bronzmedalionba vicsorgó
oroszlánfejet domborítottak.
Efölött, ugyancsak bronzból, egyszerű, de félelmetes felirat: MGM GRAND HOTEL.
De ami megragadta Szemét tekintetét, az a parkoló és a bejárat közötti füves négyszögön állt.
Szemétláda bámult, és csak támaszkodott véres kezeire, amelyek között a kibomló pólya
tekergőzött, és bámulta a szökőkutat naptól félig vak, fakókék szemével. Halkan felnyögött,
A szökőkút működött. Isteni kő- és elefántcsont építmény volt, arannyal cizellálva és kirakva.
Színes fények játszottak a permet fölött, amitől bíborszínű lett, azután sárga, narancssárga, majd
vörös és zöld. Nagyon hangos volt a visszahulló víz zubogása.
– Cibola – motyogta, és feltápászkodott. Az orrából még mindig csöpögött a vér.
Támolyogni kezdett a szökőkút felé. Támolygásból ügetésbe váltott. Az ügetés futássá, az
rohanássá, végül vad száguldássá gyorsult. Térdének varas dugattyúi majdnem a nyakát csapkodták.
Egy szó szökkent ki a szájából, hosszú szó, amely szerpentinként emelkedett az ég felé, embereket
csalt az ablakba a magasban (ki látta őket? Isten talán, vagy az ördög, de Szemétláda Ember
biztosan nem). A szó egyre hangosabb és élesebb lett, egyre nyúlt, ahogy Szemét közeledett a
szökőkúthoz, és ez a szó ez volt:
– CIIIIIBOLAAAAAA!
A végső "aaa" a végtelenbe veszett, benne volt minden öröm, amit valaha ismert földi ember, és
akkor ért véget, amikor Szemét nekiment a szökőkút mellmagasságú falának, felhúzódzkodott, és
belevetette magát a hihetetlenül hűvös és csodálatos fürdőbe. Pórusai megnyíltak, mint milliónyi
száj, és szivacsként szürcsölték a vizet. Felsikoltott. Lehajtotta a fejét, felszívta a vizet, és kifújta
magából egy köhögéssel keresztezett tüsszentésben, egy loccsanással fújva vért, vizet és taknyot a
szökőkút oldalára. Lehajtotta a fejét, és úgy ivott, mint egy tehén.
– Cibola! Cibola! – tutúlta lelkesen. – Életem a tiéd!
Kutyaúszással megkerülte a szökőkutat, ismét ivott, azután kimászott a peremre, és ügyetlen
puffanással a fűre pottyant. Ez mindent megért, az egészet megérte. Vízgörcs kínozta, hirtelen
hangos röffenéssel hányt. De még hányni is oltári volt.
Feltápászkodott, és nyomorék kezével a szökőkút peremébe kapaszkodva ismét ivott. Ez
alkalommal a hasa hálásan fogadta az ajándékot.
Teletöltött kecskebőr tömlőként locsogva támolygott az alabástromlépcső felé, amely ennek a
mesés épületnek a bejáratához vezetett a két aranypiramis között. Félúton ismét elkapta a görcs, és
kétrét hajlította. Amikor elmúlt, Szemét sebzetten vergődött tovább. A forgóajtóknál kevés
megmaradt erejének minden foszlányát össze kellett szednie, hogy az egyiket megmozdíthassa.
Benyomakodott egy plüss-szőnyeges előtérbe, legalább egy mérföld hosszúba. A lába alatt a
szőnyeg vastag, dús és áfonyaszínű volt. Az előtérben egy regisztrációs pult, egy postapult, egy
kulcsos pult és pénztárablakok sorakoztak. Minden üres. Jobbra egy díszes rácsozatú korlát mögött
volt a kaszinó. Szemétláda Ember ámulva nézte a bedobós automaták sűrű sorait, amelyek úgy
álltak ott, mint a díszszemle katonasága pihenjben, mögöttük a rulett- és kockavető asztalokat és a
márványkorláttal körülvett baccarat-asztalokat.
– Van itt valaki? – károgta Szemétláda, de senki sem felelt.
Ekkor megijedt, mert ez a hely a kísérteteké volt, olyan hely, ahol szörnyek ólálkodhatnak, de a
félelmen erőt vett a fáradtsága. Lebotladozott a lépcsőn, be a kaszinóba, át a Kocka báron, ahol
kezében egy pohár Poland vízzel Lloyd Henreid ült csöndesen a; árnyékok között, és őt figyelte.