Stephen King

– Elfogadom – bólintott Stu.
– Derék ember. Valószínűleg egész úton hazafelé beszélni fogok. A Fecsegő Professzor kezébe
kerültél, Kelet-Texas. Ha untatlak, csak mondd, hogy fogjam be a pofám. Nem fogok megsértődni.
– Szeretek másokat hallgatni – mondta Stu.
– Akkor te Isten választottja vagy. Induljunk.
Így hát elindultak a 302-esen, egyikük a talicskát tolta, míg a másik a sört itta. Bateman
tevékenységtől függetlenül folyton beszélt, végtelen monológjában egyik témáról a másikra ugrott,
közben alig tartott szünetet. Kojak mellettük szökdécselt. Stu egy darabig hallgatta, azután egy
időre elkanyarodtak a gondolatai, csatangoltak a maguk útján, majd visszatértek. Nyugtalanította az
a kép, amelyet Bateman festett a sok száz elszigetelt, apró közösségről, amelyek között militaristák
is lesznek egy olyan országban, ahol úgy hagyták ott a végítélet fegyvereit, mint a gyerekek az
építőkockát. De különös módon Glen Bateman álmára gondolt a legsűrűbben, az arc nélküli
emberre, aki áll egy magas ház tetején – vagy sziklaperemen –, a vörös szemű emberre, háttal a
lenyugvó napnak, aki szüntelenül kelet felé kémlel.
VALAMIVEL ÉJFÉL ELŐTT ébredt, verejtékben fürödve, és attól tartott, hogy ordított is. De a
szomszéd szobában Glen Bateman lassan, zavartalanul, szabályosan lélegzett, azt pedig látta, hogy
az előszobában Kojak a mancsára hajtott fejjel alszik. A holdfény olyan élesen kirajzolt mindent,
hogy az már szürreális volt.
Amikor fölébredt, a könyökén támaszkodott. Most visszaereszkedett a nyirkos lepedőre, és egyik
karjával eltakarta a szemét, mert nem akart emlékezni az álomra, de nem tudta megakadályozni.
Ismét Stovingtonban volt. Elder már meghalt. Mindenki meghalt. A helyből visszhangzó sírbolt
lett. Egyedül ő maradt életben, de nem találta a kivezető utat. Eleinte igyekezett féken tartani a
pánikot. Menj, ne rohanj, ismételgette magának, hamarosan mégis futott. Lépései egyre gyorsabbak
lettek, és állandóan hátra akart nézni, hogy megbizonyosodjék róla, csupán a visszhang követi.
Irodaajtók mellett ment el, amelyek tejüvegére fekete betűkkel neveket festettek. Elhaladt egy
felborított hordágy mellett. Majd egy nővér teteme következett, fehér szoknyája felcsúszott a
combján, és megfeketedett, fintorba torzult arccal meredt a mennyezeti neonlámpák fordított, hideg,
fehér jégkockatálcájára.
Végül futásnak eredt.
Egyre gyorsabban futott, az ajtók feltűntek, majd eltűntek, a lába dobogott a linóleumon.
Narancsszín nyilak sodródtak visszafelé a fehér salakbetonon. Jelek. Először helyénvalónak tűntek:
RADIOLÓGIA, meg B FOLYOSÓ A LABOROKHOZ, és TILOS AZ ÁTJÁRÁS ÉRVÉNYES
IGAZOLVÁNY NÉLKÜL. Azután az épület más részébe ért, amelyet sohase látott, és nem is akart
látni. Ezeken a falakon a festék pergett, pikkelyes volt. Pár neon kiégett; némelyik úgy zümmögött,
mintha az üveglap mögött legyek estek volna fogságba. Néhány tejüveg irodaajtó be volt törve, és a
csillag alakú lyukakon át láthatta a romokat és a fájdalom szörnyű testtartásaiba merevedett
hullákat. Mindenütt vér. Ezek az emberek nem influenzában haltak meg. Megölték őket. Testükön
lyukak és golyónyomok voltak, és olyan szörnyű sebek, amelyeket csak tompa eszközzel lehet
okozni. A szemük dülledten meredt ki.
Elrohant egy leállított lift mellett, bele egy hosszú, sötét, csempeburkolatú folyosóba. A túlsó
végén újabb irodák következtek, de az ajtókat most gyászfeketére mázolták. A nyilak tűzvörösek
voltak. A neonok zümmögtek és villogtak. A feliratok azt mondták: ÚT A KOBALTURNÁKHOZ
és LÉZERFEGYVEREK és CSÖRGŐKÍGYÓ RAKÉTÁK és JÁRVÁNYSZOBA. Azután a
megkönnyebbüléstől zokogva pillantotta meg egy jobb kanyarban a nyilat és fölötte az áldott szót:
KIJÁRAT.
Befordult a sarkon, és az ajtó nyitva állt. Mögötte édesen illatozott az éjszaka. Rohant feléje, és
ekkor elállta az utat egy farmernadrágba-dzsekibe öltözött férfi. Stu megtorpant, a kiáltás a torkán
akadt, mint a rozsdás vas. Ahogy a férfi a vibráló neonlámpák izzásába lépett, Stu látta, hogy hideg,
fekete árnyék van ott, ahol az arcának kellene lennie, és ezt a feketeséget csak két lélektelen, vörös
szem döfi át. Lélek, az nem volt, csak egyfajta kajánság. Az volt, valami táncoló, eszelős káröröm.
A sötét ember kinyújtotta a karját, és Stu látta, hogy vér csöpög a kezéről.