Stephen King

36. FEJEZET
VOLT OGUNQUIT központjában egy kis park, abban egy polgárháborús ágyú és egy
világháborús emlékmű. Ide jött Gus Dinsmore halála után Frannie Goldsmith; leült a kacsaúsztató
mellé, lustán dobálta a vízbe a kavicsokat, és figyelte, hogyan futnak szét a gyűrűk a sima vízen,
amíg szét nem zilálódtak a part-menti vízililiomokon.
Gust tegnapelőtt vitte el a tengerparti Hanson-házba, mert attól tartott, ha tovább vár, akkor Gus
nem lesz képes járni, és "végső fogságát", ahogy Fran ősei mondták vérfagyasztó, mégis találó
szépítéssel, a forró kis bódéban kell töltenie, a strand nyilvános parkolójában.
Azt várta, hogy Gus még aznap éjjel meghal. Magas láza volt, félrebeszélt, kétszer kiesett az
ágyból, és még körbe is tántorgott az öreg Mr. Hanson hálószobájában. Mindent levert, térdre esett,
ismét fölkelt. Olyan emberekkel kiabált, akik nem voltak ott, felelt nekik, az örömtől az iszonyatig
terjedő érzelmekkel figyelte őket, hogy Frannie már kezdte úgy érezni, Gus láthatatlan társai
valódiak, és ő a kísértet. Könyörgött Gusnak, hogy feküdjön vissza az ágyba, de nem fogadott szót.
A lánynak állandóan félre kellett állnia az útjából, mert ha nem, Gus fellöki és átgyalogol rajta.
Végül belerogyott az ágyba, és a nyughatatlan önkívületet fölváltotta a nehezen ziháló
eszméletlenség, ezt Fran a végső kómának gondolta. De reggel, amikor benézett hozzá, Gus az
ágyban ült, és egy puha fedelű westernt olvasott, amit az egyik polcon talált. Megköszönte a
lánynak a gondoskodást, és komolyan hozzátette, reméli, előző éjjel nem mondott vagy csinált
semmi kínosat.
Amikor Fran azt felelte, hogy nem, Gus kétkedve nézett körül a hálószoba romjain, és
megjegyezte, mindenesetre kedves tőle, hogy ilyet mond. A lány főzött egy kis levest, amit Gus jó
étvággyal bekanalazott, és amikor arról panaszkodott, milyen nehéz olvasnia a szemüvege nélkül,
amelyik őrködés közben törött el a torlasznál, a város déli részén, Fran átvette a könyvet
(félresöpörve Gus lanyha tiltakozását), és négy fejezetet olvasott föl annak a nőnek a westernjéből,
aki arra fönt, északon lakik, Havenben. Tüzes karácsony volt a címe. John Stoner seriffnek gondjai
voltak a wyomingi Roaring Rock város duhajabb elemeivel – és ami még ennél is rosszabb,
egyszerűen nem talált karácsonyi ajándékot bájos ifjú feleségének.
Fran sokkal derűlátóbban távozott, abban a reményben, hogy Gus talán felépül. Ám előző nap
este ismét rosszabbul volt, és aznap reggel, háromnegyed nyolckor, alig másfél órája meghalt. A
végén magához tért, de nem tudta, milyen súlyos az állapota. Vágyódva mondta a lánynak, milyen
szívesen inna egy szódás fagylaltot, azt a fajtát, amellyel a tatája traktálta őt és a testvéreit minden
július negyedikén, meg a munka ünnepén, amikor elmentek a bangori vásárba. De addigra nem volt
áram Ogunquitban – a villanyórák szerint egész pontosan június 28-án este, fél tíz előtt három
perccel szűnt meg az áramszolgáltatás –, így fagylalt sem lehetett a városban. Fran azon töprengett,
nem volt-e valakinek egy benzines generátora, és azon egy tartalék áramkörre bekötött
jégszekrénye, már arra gondolt, hogy fölhajtja Harold Laudert, és tőle kérdezi meg, ám Gus ekkor
elkezdte a végső, hörgő harcot a levegőért. Ez öt percig tartott, miközben a lány az egyik kezével
Gus fejét támasztotta föl, a másikkal rongyot tartott a szája elé, azzal fogva föl a kiköhögött nyálkát.
Azután vége lett.
Frannie leterítette Gust egy tiszta lepedővel, és otthagyta az öreg Jack Hanson ágyában, amely az
óceánra nézett. Azután idejött, hogy kavicsokat hajigáljon a tóba, és leginkább semmire se
gondoljon. De öntudatlanul érezte, hogy ez egy jó válfaja a gondolattalanságnak; egyáltalán nem
hasonlított ahhoz a furcsa fásultsághoz, amely egy nappal az apja halála után borult rá. Azóta egyre
jobban összeszedte magát. Hozott egy rózsabokrot Nathan kertészetéből, és szépen elültette Peter
sírjának lábához. Úgy vélte, hogy a bokor jól meg fog eredni, ahogy az apja mondta volna. Ez a
gondolattalanság egyfajta pihenés volt, miután átsegítette Gust az utolsó pillanatokon, nem pedig a
tébolynak az a nyitánya, amelyet korábban elszenvedett. Akkor mintha egy szürke, ocsmány