Stephen King

szerepét is betöltő sztrádán, amelyet Larry és Rita követett. De a napos csöndben (mert csönd volt,
nem számítva egy-egy csicsergő madarat) Larry akár visszhangozhatta volna a néhai Irma Fayette
érzelmeit, ha ismerte volna a hölgyet: nem nagy veszteség.
Csak hát július 4-e van, és ő állítólag még mindig amerikai.
Megköszörülte a torkát, köpött, kicsit dudorászott, hogy hangoljon. Mély lélegzetet vett,
átengedve csupasz mellét és fenekét a könnyű nyári szellő simogatásának, és dalra fakadt:
Ha a hajnal felkel,
ó, látod-e, mondd,
Ami alkony szálltán
büszkeségünkben fénylett?
Elfújta az egészet, arccal Bennington felé, a végén átmenve egy kis parodisztikus bőgésbe, mert
Rita mostanra nyilván a sátor ajtajában áll mosolyogva.
Miután befejezte, lazán tisztelgett egy épület felé, amelyről feltételezte, hogy az lehet a
Városháza, azután megfordult, azzal az elképzeléssel, hogy a jó öreg Egyesült Államok
függetlenségének újabb évét legjobb lenne egy jó öreg összamerikai keféléssel kezdeni.
– Larry Underwood hazafitanonc kíván nagyon kellemes...
A sátorlap még mindig zárva volt, és Larryt megint elfogta az ingerültség, de határozottan
elfojtotta. Rita nem lehet folyton az ő hullámhosszán. Ha az ember elismeri ezt és számitásba veszi,
akkor a legjobb úton van egy normális kapcsolat felé. Az alagútban szerzett ijesztő tapasztalatok óta
nagyon keményen igyekezett alkalmazkodni az asszonyhoz, és úgy gondolta, egészen szép
sikereket ért el.
Képzeld magad a helyébe, ez a nyitja. Tudatosítsd magadban, hogy jóval öregebb, élete nagy
részében hozzászokott, hogy mindene megvan. Természetes, hogy sokkal nehezebb alkalmazkodnia
egy világhoz, ahol minden a feje tetejére állt. Ott vannak például a pirulák. Larry nem szakadt meg
a gyönyörűségtől, amikor fölfedezte, hogy az asszony az egész elcseszett gyógyszertárát magával
hozta egy lecsavarható tetejű lekvárosüvegben. Sárgazubbonyost, Quaaludest, Darvont, meg még
valamit, amit Rita az én "kis karbantartóimnak" nevezett. Ez vörös volt. Ha az ember bedobott
belőle hármat egy löket tequilával, egész álló napon át pattogott, mint a nikkelbolha. Larrynek nem
tetszett, mert a túl sok feldobóra, lelombozóra meg kiegyenlítőre úgy rá lehet kapni, hogy az ember
sose szabadul tőlük. És azért sem tetszett, mert ha nagyon tűhegyre vesszük, ez neki volt egy pofon,
nem igaz? Mert min kell annyit idegeskednie az asszonynak? Miért nehéz átaludnia az éjszakát? A
fiú fixen átaludta. Talán nem törődik vele Larry? Fészkes fekete fenét nem törődik.
Visszament a sátorhoz, de egy pillanatig habozott. Talán hagynia kéne, hadd aludjék. Talán
kimerült. De...
Lenézett a dikicsére, az pedig nem nagyon akarta hagyni, hogy Rita tovább aludjék. Így hát
Larry felhajtotta a sátorvásznat, és bemászott.
– Rita!
A friss hajnali levegő után azonnal mellbe vágta a benti ájer; bizonyára félig aludt az előbb, hogy
nem tűnt föl neki. A szag nem volt elviselhetetlen, mivel a sátor klasszul szellőzött, de azért elég
erős volt a hányás és a betegség édes-savanykás szaga.
– Rita! – Növekvő riadalommal figyelte, hogy milyen mozdulatlanul fekszik, csak az a száraz
fürt bodorodik elő a hálózsákból. Négykézláb odamászott. A hányásszag annyira erősödött, hogy a
gyomra összerándult tőle. – Rita, jól vagy? Kelj föl, Rita!
Semmi mozgás.
Így hát megfordította az asszonyt, és a hálózsákon félig le volt húzva a cipzár, mintha Rita kifelé
igyekezett volna az éjszakába, talán rájött, hogy mi történik vele, küzdött és vereséget szenvedett,
Larry pedig egész idő alatt olyan békésen aludt mellette, mint a Sziklás-hegység Őmagassága.
Megfordította Ritát, akinek a kezéből kiesett az egyik pirulásüveg, a szeme fénytelen, zavaros
golyóvá, változott a félig lehunyt szemhéj alatt, és a szája tele volt a zöld hányadékkal, amely
megfojtotta.