Stephen King

oldalkocsis motort, és még akkor is megeshet, hogy szegény Kojak frászt kap és kiugrik belőle,
akkor pedig megsebesül vagy elpusztul. Mindenesetre holnap indulunk.
Emlékeztető: A Texas Rangersnek (baseballcsapat) volt egy nagyon jó kapója, Nolan Ryan, aki
minden labdát elkapott, híres volt gyors játékáról. Voltak még röhögőgépes tévékomédiák, nevetést
vettek magnóra, és a vicces részeknél alájátszották, abban a hiszemben, hogy a néző jobban
szórakozik tőle. Az ember megszokta, hogy mélyhűtött tortát és pitét vásárolhat az áruházban, amit
csak ki kellett olvasztani, és már ehette is. Nekem Sara Lee túrós epertortája volt a kedvencem.
1990. július 7.
Nem tudok sokat írni. Egész nap kerekeztünk. A póm úgy érzi magát, mint egy fasírt, & a hátamban
szikla van. Éjszaka megint az a rémes álmom volt. Harold ugyanarról az Pemberről? álmodott, és
borzasztóan felizgatta magát, mivel nem tudta megmagyarázni, hogyan álmodhattuk mindketten
nagyjából ugyanazt. Stu azt mondja, ő még mindig Nebraskáról és a fekete öregasszonyról álmodik,
aki egyre biztatja, jöjjön el, látogassa meg bármikor.
Stu szerint valami Holland Home, Hometown vagy hasonló nevű helységben lakik. Azt mondja,
ő meg tudná találni. Harold kinevette, majd nagy szavalatba kezdett arról, hogy az álmok pszichofreudi
kivetítődései dolgoknak, amelyekről nem merünk gondolkodni, ha ébren vagyunk. Azt
hiszem, Stu dühös volt, de fékezte magát. Annyira félek, hogy egyszer kirobban a kettejük közötti
ellenségeskedés. BÁRCSAK NE KÖVETKEZNE BE!
Stu mindenesetre azt mondta: – Akkor hogy lehet, hogy Frannie és te ugyanazt álmodtátok? –,
amire Harold morgott valamit a véletlen egybeesésekről, és elvonult.
Stu megmondta Glennek és nekem, hogy Nebraskába szeretne menni Stovington után. Glen
vállat vont, és azt mondta: – Miért ne? Valahova csak kell menni.
Haroldnak természetesen elvi ellenvetései lesznek. A fene beléd, Harold, nőj már föl!
Emlékeztető: a '80-as évek elején benzinkorlátozás volt, mert Amerikában mindenki kocsival jár,
és elhasználtuk az olajtartalékaink java részét, az arabok pedig revolvereztek bennünket. Olyan sok
pénzük volt, hogy szó szerint nem tudták elkölteni. Volt egy Who nevű rock and roll együttes,
amely néha azzal fejezte be az élő koncertjét, hogy szétverték a gitárokat és az erősítőket. Ezt
nevezték "feltűnő fogyasztásnak".
1990. július 8.
Késő van, és én ismét elfáradtam, de igyekszem annyit írni, amennyit lehetséges, mielőtt a
szemhéjam LECSAPÓDIK. Harold kábé egy órája elkészítette a feliratot (nagyon kelletlenül,
annyit mondhatok), és elhelyezte a stovingtoni intézet gyepén. Stu segített a táblát fölállítani, és
rendületlen nyugalommal állta Harold pitiáner gúnyolódását.
Én igyekeztem fölkészíteni magam a csalódásra. Sohasem hittem, hogy Stu hazudik, és azt sem,
hogy Haroldnak tényleg ez volt a véleménye. Így aztán biztos voltam benne, hogy mindenki halott,
de akkor is megrázó élmény volt, és sírtam is. Nem tehetek róla.
De nem én voltam az egyetlen, aki megrendült. Amikor Stu meglátta a helyet, halottsápadt lett.
Rövid ujjú ing volt rajta, és láttam, hogy a karja libabőrös. A szeme, amely általában kék, most
palaszínűvé vált, mint az óceán egy szürke napon.
A második emeletre mutatott, és azt mondta: – Az volt a szobám.
Harold felé fordult, és láttam, hogy valamelyik Harold Lauder-féle szabadalmazott Nagyokos
Megjegyzésre készül, de meglátta Stu arcát, és befogta a pofáját. Azt hiszem, ez igazán bölcs dolog
volt tőle.
Kicsivel később azt mondja Harold: – Na, akkor én bemegyek és körülnézek.
– És miért akarod ezt tenni? – kérdezte Stu, és a hangja majdnem hisztérikus volt, de erősen
igyekezett fékezni magát. Megrémített, annál is inkább, mert máskor olyan hűvös, mint egy pohár
jeges víz. Ezzel is azt bizonyítva, hogy Harold milyen kevéssé tudott az idegeire menni.
– Stuart – kezdte volna Glen, de Stu félbeszakította.
– Minek? Hát nem látjátok, hogy ez egy halott hely? Nincs fúvószenekar, nincsenek katonák,
nincs sem mi. Higgyétek el – mondja –, ha van itt valaki, már lerohantak volna minket. Fönt