Stephen King

– Úgy értem – folytatta kissé védekezőn Dick –, hogy ez az első házias étel, amit... nos, amit, azt
hiszem, június harmincadika óta ettem. És én magamnak főztem. Amit én csináltam, az aligha
nevezhető házias ételnek. A feleségem... ő pazarul főzött. Ő... – Elnémult.
Olivia lépett be a konyhába. – Rögtön elaludt – mondta. – Ugyancsak fáradt volt a kislány.
– Maga itthon süti a kenyerét? – kérdezte Dick Abagail anyától.
– Persze. Mindig is én csináltam. Természetesen ez nem kelesztett kenyér volt; az összes kovász
megromlott. De van másfajta kenyér is.
– Imádom a kenyeret – mondta egyszerűen a férfi. – Helen... a feleségem... hetente kétszer sütött
kenyeret. Az utóbbi időben mást se kívánok, mint kenyeret. Adjon három szelet kenyeret meg egy
kis eperlekvárt, és boldogan halok meg.
– Tom Cullen fáradt – közölte hirtelen Tom. – H-O-L-D, ez azt jelenti, hogy fáradt. –
Csontropogtatót ásított.
– Lefekhetsz a csűrben – mondta Abagail. – Egy kicsit dohos szaga van, de száraz.
Egy pillanatig mindnyájan az eső kopogását hallgatták, volt már egy órája is, hogy eleredt.
Magányosan elszomorító hang lett volna. Társaságban kellemes, titkos nesz, amely összezárta őket.
Végigcsörgedezett a galvanizált bádog esőcsatornán, és belepotyogott az esővizes hordóba, amelyet
Abby még mindig ott tartott a ház hátsó végében. A távolban, Iowa fölött mennydörgés
brummogott.
– Asszem, van kempingfelszerelésetek? – kérdezte az anya.
– Mindenféle – bólintott Ralph. – Jól megleszünk. Gyerünk, Tom. – Fölállt.
– Azt szeretném, Ralph – állította meg Abagail –, ha te és Nick maradnátok még egy darabig.
Nick egész idő alatt az asztalnál ült, szemközt az öregasszony hintaszékével, a konyha
túloldalán. Az ember azt hinné, tűnődött Abagail, hogy ha valaki nem tud beszélni, egészen
elgyámoltalanodik, és valahogy észrevehetetlen lesz egy szobában, ami tele van emberekkel. De
Nickben volt valami, amitől ez mégsem következett be. Mozdulatlanul ült, úgy követte a társalgás
fonalát, amely körbe-körbe járt, arca mindig tükrözte, amit mondtak. Ez az arc nyílt és értelmes
volt, de ilyen fiatal emberhez képest eléggé elnyűtték a gondok. Abagail anya többször megfigyelte,
hogy a beszélők ránéznek, mintha Nicktől várnának megerősítést a mondandójukhoz. Nagyon is
érzékelték az ottlétét. Az öregasszony azt is látta, hogy a fiú többször kinéz az ablakon a sötétbe, és
az arca zaklatott.
– Lehoznátok nekem azt a matracot? – kérdezte halkan June.
– Máris hozzuk Nickkel – állt föl Ralph.
– Én nem akarok kimenni egyedül ebben a sötétben abba a hátsó csűrbe – közölte Tom. – Az
biztos is!
– Majd én veled megyek, cimbora – mondta Dick.
– Meggyújtjuk a viharlámpát, és lefekszünk. – Fölállt.
– Még egyszer köszönjük, asszonyom. Nem is kell mondanom, milyen finom volt minden.
A többiek visszhangozták a köszönetet. Nick és Ralph lehozták a matracot, amelyről kiderült,
hogy nem költözött bele bogár. Tom és Dick kimentek a csűrhöz, ahol hamarosan föllobbant a
lámpa. Nem sokkal azután Nick, Ralph és Abagail anya magukra maradtak a konyhában.
– Zavarja, ha rágyújtok, asszonyom? – kérdezte Ralph.
Ralph fölállt a hamutartóért. Abby Nickre nézett. A fiú khakiinget, farmert, kifakult
vászonmellényt viselt. Volt benne valami, amitől az öregasszony úgy érezte, régóta ismeri, vagy
mindig is meg akarta ismerni. Ahogy ránézett, csendes felismerés és a befejezettség érzése töltötte
el, mintha ez a perc lenne sors. Mintha életének egyik végében az apja, John Freemantle állna,
magasan, feketén, büszkén, a másik végében meg ez az ember, aki fiatal, fehér, néma, és egyetlen
szeme beszédesen ragyog abban a gondterhelt arcban.
Kinézett az ablakon és látta, ahogy a lámpa fénye a csűr ablakán át megvilágítja az udvar egy kis
darabját. Érzik-e vajon még benne a tehenek szaga? Vagy három éve nem is járt benne. Utolsó
tehenét, Daisyt 1975-ben adta el, de 1987-ben még érződött a tehénszag. Valószínűleg ma is. Nem
érdekes; vannak annál rosszabb szagok is.
– Asszonyom!