Stephen King

Képek szökdeltek mellette: útról leszaladt autók, Mr. Strang kék postaládája fölcsapott
zászlajával, egy égnek meredő lábú, döglött kutya, távvezeték egy kukoricatábla felett.
A kéz most már nem lökte olyan erősen. Visszatért a légellenállás is. Szemét megkockáztatta,
hogy hátranézzen, és látta, hogy a domb, ahol a tartályok álltak, tűzze változott. Minden égett. Ott
hátul, mintha maga az út is lángokban állt volna, a nyári fák fáklyaként lángoltak.
Még negyed mérföldet futott, azután átváltott ziháló, szuszogó csoszogásra. Egy mérfölddel
arrébb megpihent, visszanézett, beszívta az égés számára oly kellemes illatát. Mivel most nem
voltak tűzoltók, sem tűzoltóautók, arra mehet, amerre a szél viszi. Akár hónapokig is éghet.
Elpusztul Powtanville, és a tűz továbbterjed dél felé, elpusztít házakat, falvakat, tanyákat, termést,
legelőket, erdőket. Akár Terre Haute-ig is eljuthat, azt a helyet is hamuvá porlasztja, ahol ő volt.
Még tovább is! Akár...
A tekintete ismét északnak fordult, Gary felé. Most már látta a várost, nagy kéményei csöndesen,
makulátlanul álltak, mint krétázott vonások egy világoskék táblán. Mögötte ott van Chicago. Hány
benzintartály lehet ott? Hány benzinkút? És hány vonat áll némán a mellékvágányokon, telve
propán-bután gázzal és éghető műtrágyával? Hány gyújtós szárazságú nyomornegyed? És hány
város van Garyn és Chicagón túl?
Egy egész ország érett meg a gyújtogatásra a nyári nap alatt.
Szemétláda Ember vigyorogva feltápászkodott, és elindult. A bőre már rákvörös volt. Nem
érezte, bár éjszaka ez egyfajta önkívületben fogja ébren tartani. Nagyobb és különb tüzek várják. A
pillantása lágy, örvendező és sült bolond volt, olyan emberé, aki megtalálta végzetének főtengelyét,
és kezébe vette azt.