Stephen King

volnánk azokban a fehér szobákban, mint egy rakás kibaszott tengerimalac. – Rám néz, azután azt
mondja: – Bocs, Fran, nem akartam így beszélni, de ki vagyok borulva.
– Hát én pedig bemegyek – mondja Harold –, ki jön velem? – de láttam, hogy még ő is szeretne
NAGY & MERÉSZ lenni, de igazából be van ijedve.
Glen azt mondta, hogy vele megy, Stu pedig hozzátette: – Menj be te is, Fran. Nézz be.
Tapasztald meg magad.
Szerettem volna azt mondani, hogy inkább kint maradok vele, mert olyan feszültnek látszott (és
tudod, igazából nem is akartam bemenni), de akkor meg Harold balhézott volna, így aztán azt
mondtam, rendben van.
Ha nekünk – Glennek és nekem – bármiféle kétségeink lettek volna Stu történetével
kapcsolatban, akkor azonnal elmúltak volna, ahogy kinyitottuk az ajtót. Az a szag. Ugyanezt
éreztük a nagyobb városokban, amelyeken keresztülmentünk, olyan szag, mint a romlott
paradicsomé, és, ó, Istenem, ismét sírok, de ez nem tisztességes, hogy nem elég, hogy az ember
meghal, még büdös is, mint...
Várj
(később)
Na tessék, megvolt a második KIADÓS SÍRÁSOM egy napon belül, na tessék, mik meg nem
történnek a Kis Fran Goldsmithtel, a mi Hős Lányunkkal, aki olyan erős, mint a sörecet, kilenc icce
egy főzet, hehe, ahogy a régi mondás tartja. Na, több sírás nincs ma este, ezt megígérem.
Szóval bementünk, azt hiszem, a beteges kíváncsiság hajtott. Nem tudom, a többiek hogy voltak
vele, de én valahogy látni szerettem volna azt a szobát, ahol Stut fogva tartották. Mindenesetre,
tudod, nemcsak a szag zavart, hanem hogy milyen hideg volt ez a hely a kinti világhoz képest. Egy
csomó gránit és márvány, és igazán fantasztikus lehetett a hőszigetelés is. A felső két emeleten
melegebb volt, de lent az a szag... és a hideg... mint egy sír. FUJJ.
Kísérteties is volt, mint egy kihalt ház – összebújtunk hárman, mint a birkák, és boldog voltam,
hogy nálam van a fegyverem, még akkor is, ha csak egy 22-es. A lépéseink visszhangzottak
mögöttünk, tudod, mintha valaki lopakodva követne, és ismét eszembe jutott az álmom, amelyiknek
a fekete ruhás ember a főszereplője. Nem csoda, hogy Stu nem akart velünk jönni.
Végül odaértünk a liftekhez, és fölmentünk az emeletre, semmi sem volt ott, csak irodák... és egy
csomó holttest. A másodikat úgy rendezték be, mint egy kórházat, de minden kórteremnek
légzsilipes ajtaja volt (Harold és Glen egyhangúlag ezt állította) és különleges kukucskaablakai. Itt
rengeteg hulla hevert a szobákban és a folyosókon egyaránt. Nagyon kevés nő akadt köztük. Vajon
a végén megpróbálták evakuálni őket? Olyan sok minden van, amit sohasem fogunk megtudni. De
miért is akarnánk?
Na szóval, az előtérben, amely a főfolyosóra vezet, ahol a liftaknák vannak, találtunk egy szobát,
amelyiknek nyitva volt a légzsilipes ajtaja. Egy halott férfi hevert ott, de nem páciens volt (azok
valamennyien fehér kórházi hálóinget viseltek), és bizonyosan nem az influenza végzett vele. Nagy,
alvadt vértócsában feküdt, és úgy nézett ki, mintha a szobából próbált volna kimászni, amikor
meghalt. Volt ott egy törött szék, és minden fel volt borogatva, mintha verekedtek volna odabenn.
Glen hosszú ideig nézelődött, azután azt mondta: – Úgy gondolom, jobb lesz, ha Stunak semmit
se mondunk erről a szobáról. Szerintem nagyon közel járt hozzá, hogy itt haljon meg.
Ránéztem az ott heverő hullára, és jobban cidriztem, mint bármikor.
– Mire gondolsz? – kérdezte Harold, és még ő is csöndesebb lett. Egyike volt a kevés
alkalomnak, amikor úgy beszélt, mintha kikapcsolták volna benne az erősítőt.
– Azt hiszem, ez az úriember azért jött, hogy megölje – felelte Glen –, és hogy Stu valamiképpen
fölébe kerekedett.
– De miért? – kérdeztem. – Miért akarták megölni Stut, ha egyszer immúnis? Ez értelmetlen!
Rám nézett, és a tekintete rémítő volt. Már-már olyan halott, mint egy makréláé.
– Az nem számít, Fran – mondta. – Úgy tűnik, az értelemnek nem sok tér jutott ezen a helyen.
Van egy fajta gondolkodásmód, amely nagy jelentőséget tulajdonít a titkosságnak. Olyan őszintén
és fanatikusan hisznek benne, mint egyes vallási csoportok Jézus isteni mivoltában. Mert némely
embernek még akkor is létszükséglet, hogy fedezze magát, amikor nagyjából már minden