Stephen King

napot olcsó csigert iszogatva és Jean-Paul Sartre-ról vitatkozva –, de a külszín alatt, jól leplezve,
egy tizenéves lapul, a legkevésbé sem felnőtt fantáziálásokkal. Legalábbis szerintem. Nagyobbrészt
a szombati matiné szintjén: Tyrone Power a Kasztíliai kapitány-ból, Humphrey Bogart a Sötét
átjáró-ból, Steve McQueen a Bullit-ból. Stresszes időszakokban mindig ez az oldala bukkan elő,
nem is tudom, talán azért, mert olyan keményen elnyomja magában a gyereket. Mindenesetre
amikor Bogartot adja, engem mindig arra a pasira emlékeztet, aki Woody Allen Játszd újra, Samjében
játszotta Bogie-t.
Szóval letérdelt mellém, és azt kérdezte: "Jól vagy, bébi?", én pedig vihogni kezdtem. Mint
mondtam, a történelem ismétli magát! De több volt ez helyzetkomikumnál. Ha csak erről lett volna
szó, vissza tudom fojtani a nevetést. Nem, ebben több volt a hisztéria. A rossz álmok, a szorongás a
babáért, a Stu iránti érzéseim, a mindennapos utazás, a lemerevedés, a fájdalom, a szüleim
elvesztése, hogy örökre megváltozott minden... először csak vihogás jött, azután hisztérikus
nevetés, amit nem tudtam visszafojtani.
– Mi olyan nevetséges? – kérdezte Harold fölállva. Azt hiszem, borzasztó erényes hangot
használt, de addigra nem tudtam Haroldként gondolni rá, hanem azt a gyagyás Donald kacsa-képet
láttam magam előtt. Donald kacsa totyog a nyugati civilizáció romjain át, és dühösen hápog: Mi
olyan nevetséges, he? Mi olyan nevetséges? Mi olyan kibaszottul nevetséges? Az arcom elé kaptam
a kezem & csak vihogtam & zokogtam & vihogtam, amíg Harold azt nem gondolta rólam, hogy
teljesen megkompolyodtam.
Kis idő után képes voltam megfékezni magam. Letöröltem a könnyeimet, és meg akartam kérni
Haroldot, nézze meg a hátamat, mennyire jött le róla a bőr. Mégsem tettem, mert attól tartottam,
hogy talán biztatásnak veszi. Élet, biztatás, Frannie üldözése, ohó, ez nem is olyan vicces.
– Fran – mondja Harold –, nagyon nehéz nekem folytatni.
– Akkor talán ne is folytasd – mondtam.
– Muszáj – így ő, és rájöttem, hogy nem fogja elfogadni a tagadó választ, hacsak nem közlöm
ordítva. – Frannie – azt mondja –, szeretlek.
Azt hiszem, egész idő alatt tudtam, hogy nehéz lesz. Könnyebb lett volna, ha csak azt kívánja,
hogy feküdjek le vele. A szerelem veszélyesebb a dugásnál, én csak tudom. Hogyan mondjak nemet
Haroldnak? Ennek egy módja van, nem számít, kinek kell mondani.
– Én nem szeretlek, Harold – válaszoltam.
Az arca darabokra esett. – Őt szereted, ugye? – kérdezte, és az arca csúnya fintorba torzult. – Stu
Redmant.
– Nem tudom – mondtam. Most már forrt bennem a méreg, amit nem mindig tudok féken tartani,
gondolom, anyai örökség. De asszonyi módra küzdöttem vele Harold érdekében. Ennek ellenére
éreztem, hogy indulataim megfeszítik pórázukat.
– Tudom. – A hangja éles volt, telve önsajnálattal. – Jól van, tudom. Már azon a napon tudtam,
amikor találkoztunk vele. Nem akartam, hogy velünk jöjjön, mert tudtam. Ő meg azt mondta...
– Mit mondott?
– Hogy nem kellesz neki! Hogy az enyém lehetsz!
– Mintha egy pár új zoknit adott volna neked, igaz, Harold?
Nem válaszolt, talán rájött, hogy túl messzire ment. Némi erőfeszítés után felidéztem azt a napot
Fabyannál. Harold azonnal úgy reagált Stura, mint a kutya, amikor idegen eb jelenik meg az
udvarában. Szinte láttam, amint a tarkóján felborzolódik a serte. Megértettem, hogy amit Stu
mondott, azért mondta, hogy visszaemeljen bennünket a kutyák szintjéről az emberekére. Talán
nem ezért van ez az egész? Ez a pokoli harc, amelyet most vívunk? Ha nem, akkor miért
igyekszünk annyira, hogy tisztességesek maradjunk?
– Én senki tulajdona nem vagyok, Harold – mondtam.
Motyogott valamit.
– Tessék?
– Azt mondtam, még megváltozhat a véleményed.
A nyelvemen volt az éles visszavágás, de lenyeltem. Harold pillantása valahol messze járt, az
arca nagyon nyugodt és nyílt volt, és azt mondta: – Láttam én már ezt az alakot. Jobb, ha elhiszed,