Stephen King

25. FEJEZET
NICK ANDROS félrehúzta az egyik függönyszárnyat, és kinézett az utcára. Innen, a néhai John
Baker házának emeletéről, balra be lehetett látni Shoyo egész belvárosát, jobbra pedig a 63-as útnak
a városból kivezető szakaszát. A Fő utca kihalt. Az üzletek rolói leeresztve. Lehorgasztott fejű,
beteges külsejű kutya ült az út közepén, az oldala kibe járt, fehér hab csöpögött a pofájából a
hőségtől remegő kövezetre. Fél háztömbbel arrébb egy másik kutya hevert döglötten a
csatornarácson.
Jane Baker halk torokhangon nyöszörgött mögötte, de Nick nem hallotta. Behúzta a függönyt,
egy pillanatig a szemét törölgette, azután odament az asszonyhoz, aki most ébredt föl. Jane Baker
takarókba volt bugyolálva, mivel néhány órával ezelőtt fázott. Most izzadság patakzott az arcán,
lerúgta a takarókat – a fiú zavartan látta, hogy néhány helyen átlátszóvá izzadta a hálóingét. De a
seriffné nem őt látta, és a fiú nem hitte, hogy most számítana a félmeztelenség. Az asszony
haldoklott.
– Johnny, hozd a lavórt! Mindjárt hányni fogok! – kiáltotta.
Nick elővette a lavórt az ágy alól, és az asszony mellé rakta, de a beteg ellökte. A lavór üres
kongással esett a padlóra, de a fiú ezt sem hallotta. Fölvette, és tartotta, miközben figyelte az
asszonyt.
– Johnny! – sikította Jane. – Nem találom a varródobozomat! Nincs a szekrényben!
Nick töltött egy pohár vizet az éjjeliszekrényen álló kancsóból, és a beteg ajkához tartotta, de az
asszony ismét vergődött, majdnem kiverte a poharat a fiú kezéből. Nick maga mögé rakta a poharat,
hogy kéznél legyen, ha az asszony megnyugszik.
Még sohasem volt ilyen keserves tudatában némaságának, mint az utóbbi két napban. Braceman
metodista lelkész a Baker-házban volt huszonharmadikán, amikor Nick megérkezett. A pap Bibliát
olvasott Jane-nel a nappaliban, de idegesnek látszott, és tűkön ült. Nick sejtette is, miért. A láz
rózsás, kislányos izzással vette körül az asszonyt, ami éles ellentétben állt gyászával. A lelkész talán
attól félt, hogy Jane kokettálni fog vele. Bár valószínűbb, hogy a családját szerette volna
összeszedni, hogy eltűnjenek a mezőkön át. Kisvárosban gyorsan terjednek a hírek, és sokan már le
is léptek Shoyóból.
Braceman negyvennyolc órája távozott Bakerek nappalijából, és azóta olyan lett minden, mint
egy rémálom. Mrs. Baker rosszabbul lett, olyan rosszul, hogy Nick attól félt, meghal, mielőtt a nap
lemenne.
Ami még rosszabb, nem ülhetett folyton mellette. Elment a kamionparkolóba, hogy ebédet
vigyen három foglyának, de Vince Hogan nem bírt enni. Félrebeszélt. Mike Childress és Billy
Warner ki akartak jönni, de Nick nem tudta rávenni magát, hogy kiengedje őket. Nem félelemből;
vélhetőleg nem pocsékolnák arra az időt, hogy megruházzák őt a kényelmetlenségekért; a
többiekhez hasonlóan mielőbb szerettek volna eltűnni Shoyóból. De az övé volt a felelősség.
Megígérte egy férfinak, aki mostanra halott. Előbb-utóbb bizonyosan kezébe veszi az ügyet a
rendőrség, és eljönnek a foglyokért.
Baker íróasztalának alsó fiókjában talált egy tokba dugott 45-öst, és néhány percnyi tépelődés
után az övére akasztotta. Ahogy lenézett és látta a keszeg csípőjének feszülő fa fegyveragyat,
nevetségesnek érezte magát, de a súly vigasztaló volt.
Huszonharmadikán délután kinyitotta Vince celláját, és rögtönzött jégpakolást tett a homlokára,
mellére, nyakára. Vince kinyitotta a szemét, és olyan néma, nyomorúságos könyörgéssel nézett rá,
hogy Nick azt kívánta, bár mondhatna valamit – ugyanezt szerette volna két nappal később, amikor
Mrs. Baker mellett állt –, valamit, ami pillanatnyi vigaszt jelent a férfinak. Csak annyit, hogy
Rendbe jössz, vagy Azt hiszem, csökkent a láz, ez is elég lett volna.
Miközben Vince-t ápolta, Billy és Mike ordítozott. Ez nem számított, amíg a beteg fölé hajolt, de
valahányszor fölnézett, látta rémült arcukat, szavakat formáló szájukat, amelyeknek mindig