Stephen King

Fran azt mondta, hogy július elsején kész költözni, és csak amikor a helyére tette a kagylót,
akkor érezte meg, hogy könnyek peregriek az arcán. A megkönnyebbülés könnyei. Ha elmehet
ebből a városból, amelyben felnőtt, akkor nem lesz semmi baj. El az anyjától, sőt még az apjától is.
Akkor majd egészséges arányokat ölt a gyerek és a férjtelenség ténye. Jókora tényező lesz, de nem
az egyetlen. Van valami állat, bogár vagy béka, amely kétszeresére szokott felfúvódni, ha
veszélyben érzi magát. A ragadozó, legalábbis elméletben, meglátja, megijed és eliszkol. Kicsit úgy
érezte magát, mint egy ilyen bogár, és itt volt ez a városka, az egész környezet (a gestalt talán még
jobb szó lenne rá), amitől így érezte magát. Tudta, hogy senki sem fogja kényszeríteni a skarlát betű
viselésére, de azt is tudta, hogy muszáj szakítania Ogunquittel, ha azt akarja, hogy az agya is
meggyőzhesse erről a tényről az idegeit. Ha kiment az utcára, érezte, hogy az emberek nem nézik
meg, de már készülődnek, hogy megnézzék. Mármint azok, akik egész évben itt laknak, nem a nyári
népség. Az itt lakóknak mindig kellett valaki, akit megnézzenek – egy szeszkazán, egy
munkanélküli-segélyen lazsáló, az Úri Gyerek, akit bolti lopáson kaptak Portlandben vagy az Old
Orchard Beachen... vagy a hasas lány.
A második hívás, a közömbös, Jess Ridertől jött. Portlandből telefonált, és először otthon
kereste. Szerencsére ott találta Petert, aki minden megjegyzés nélkül megadta Fran számát a
Kikötőpartban.
Mégis úgyszólván az első, amit kérdezett: – Jó kis feszkó volt otthon, mi?
– Hát egy kevés – mondta óvatosan Fran, mert nem akart a témában elmélyedni. Attól olyan
cinkosfélék lennének.
– Anyád?
– Miért kérdezed?
– Olyan fajtának tűnik, aki fölkapja a vizet. Van valami a szemében, Frannie. Azt mondja, ha te
lelövöd az én szent tehenemet, én lelövöm a tiédet.
A lány hallgatott.
– Bocsáss meg. Nem akartalak megbántani.
– Nem bántottál meg – felelte. Jess leírása egész találó volt – a felszínen mindenképpen –, de a
lány még mindig a megbánt ige meglepetésén próbálta túltenni magát. Furcsa volt a fiútól hallani.
Lehet, hogy ez csak következmény. Amikor a szerelmed arról beszél, hogy "megbánt" téged, akkor
nem a szerelmed többé.
– Frannie, még mindig áll az ajánlatom. Ha igent mondasz, beszerzek két gyűrűt, és még délután
viszem.
A bicikliden, gondolta a lány, és majdnem el vihogta magát. Egy vihogás szörnyű és felesleges
lett volna Jess-szel szemben, így egy pillanatra befogta a kagylót, nehogy a fiú meghallja, ha mégis
kiszakadna belőle. Az elmúlt hat napban többet sírt és vihogott, mint tizenöt éves kora óta összesen,
amikor elkezdett randizni.
– Nem, Jess – válaszolta elég nyugodtan.
– De én komolyan gondolom! – mondta a fiú meglepő indulattal, mintha látná, hogy a lány
nevetéssel küzd.
– Tudom – felelte Fran. – De én nem vagyok készen rá, hogy férjhez menjek. Én vagyok az oka.
Ennek semmi köze hozzád.
– És a kicsi?
– Megszülöm.
– És örökbe adod?
– Még nem döntöttem el.
A fiú egy darabig hallgatott. Fran más hangokat is hallott más szobákból. Nyilván nekik is
megvannak a maguk problémái. Bébi, a világ mindennapos dráma. Szeretjük az életünket, úgyhogy
keressük a vezető fényt, miközben a holnapot kutatjuk.
– A kicsin gondolkoztam – mondta végül Jess. A lány ebben kételkedett, de talán ez volt az
egyetlen közölnivaló, amellyel a fiú megsebezhette. Így is történt.
– Jess...