Stephen King

amelyet az apja készített az anyjának (Mrs. Edmonton, az orvos felesége annyira irigyelte ezt a
tartót, hogy tavalyelőtt karácsonyra Peter neki is csinált egyet), és eszébe jutott, hogy... rövidzárlat.
Szálkák... gerendák... legyek...
– Ó, istenem – mondta az üres hátsó udvarnak és apja gyomlálatlan kertjének. Leült, a kötényt az
arcához szorította, és elsírta magát.
Amikor a könnyei fölszáradtak, mintha kicsit jobban érezte volna magát... de még mindig meg
volt rémülve. Elvesztettem az eszemet?, kérdezte magától. Vajon így történik, így érzi magát az
ember, amikor idegösszeomlást vagy minekhíjjákot kap?
Amióta előző nap este fél kilenckor meghalt az apja, Frannie összpontosító képessége
szétmorzsálódott. Elfelejtette, mit csinál, elméje elkóricált valamely álombéli érintő mentén, vagy
csak ült, egyáltalán nem gondolt semmire, és annyira érzékelte a világot, mint egy fej káposzta.
Miután meghalt az apja, sokáig ücsörgött az ágy mellett. Végül lement, és bekapcsolta a tévét.
Nem volt rá különösebb oka; ahogy mondani szokták, akkor jó ötletnek tűnt. Kizárólag az NBC
portlandi állomása, a WCSH adott valami őrült bírósági revüt. Egy fekete ember, aki úgy festett,
amilyennek a Ku-Klux-Klan tagja látja legcudarabb rémálmában az afrikai fejvadászt, megjátszottá,
hogy pisztollyal fehér embereket végez ki, miközben a nézők tapsoltak. Játéknak kellett lennie –
ilyet igaziból nem mutatnak a tévében –, de mégsem látszott játéknak. Eszelős módon az Alice
Csodaországban-ra emlékeztette, csak itt nem a Szívkirálynő kiabálta, hogy "Vágjátok le a fejét!",
hanem... mi? Ki? Talán a Fekete Herceg. Nem mintha az az ágyékkötős marhahús nagyon
hercegszerű lett volna.
Később (hogy mennyivel később, azt nem tudta volna megmondani), egyenruhások törtek be a
stúdióba, tűzharc kerekedett, amit még élethűbben rendeztek meg, mint a kivégzéseket. Látta, amint
emberek vágódnak hátra, mert csaknem lefejezték őket a nagy kaliberű golyók, és a vér tulipirosan
fröcskölt fölszaggatott nyakuk verőereiből. Emlékezett, hogy szórakozottan az is megfordult a
fejében, igazán ki kéne tenni valami jelzést a képernyőre, amiből a szülők tudnák, hogy le kell
fektetni a skacokat, vagy csatornát kell váltani. Azt is gondolta, hogy a WCSH-tól visszavehetik a
sugárzási engedélyt, mert igazán borzalmasan véres volt a műsor.
Amikor a kamera a mennyezet felé fordult, Fran kikapcsolta a készüléket, mivel nem mutatott
mást, mint a mennyezetről lógó stúdiólámpákat, lefeküdt a díványra, és a saját mennyezetét
bámulta. Ott aludt el, és ma reggelre félig-meddig meggyőzte magát, hogy csak álmodta a műsort.
Mert ez volt a bökkenő; minden olyan lett, mint egy összevissza lengedező szorongásokkal zsúfolt
lidércnyomás. Az egész az anyja halálával kezdődött; az apja elmúlása csak megerősítette azt, ami
már amúgy is létezett. A dolgok egyre furcsábbak lettek, mint az Alice-ban.
Volt egy városi gyűlés, amelyre az apja elment, noha akkor már beteg volt. Frannie, aki kábának,
valószerűtlennek érezte magát – bár testileg semmit sem változott –, elkísérte.
A Városháza tömve volt, sokkal inkább, mint a február végi vagy március eleji gyűléseken. Volt
nagy szipogás, köhögés és tüsszögés. A jelenlevők rémültek voltak, és készek, hogy a
legcsekélyebb ürügyre dühbe guruljanak. Hangosan, rekedten beszéltek. Fölálltak. Az ujjúkat
rázták. Papoltak. Sokan – és nem csak az asszonyok – sírtak.
A kedélyeket az a határozat kavarta föl, hogy a várost le kell zárni. Senkit sem engednek be. Aki
menni akar, menjen, feltéve ha megérti, hogy nem jöhet vissza. A ki- és bevezető utakat –
elsősorban az 1-est – autókkal elzárják (több mint félórás ordítozás után ezt a Közmunkaügyi
Tanács városi tulajdonú teherautóira módosították), és önkéntesek állnak majd őrt puskával az
útakadályok mellett. Akik az 1-est akarják használni észak vagy dél felé, azokat elirányítják az
északi Wellsbe vagy a déli Yorkba, ahol rákanyarodhatnak a 95-ös államközire, és ilyen módon
megkerülik Ogunquitot. Ha valaki ezek után is át akar törni, azt lőjék le. Meg kell ölni?, kérdezte
valaki. Naná, felelték jó páran.
Egy kisebb, talán húszfős csoport ragaszkodott hozzá, hogy aki már beteg, azonnal hagyja el a
várost. Egyhangúlag leszavazták őket, mert huszonnegyedikén estére, amikor a gyűlést tartották,
szinte mindenkinek, aki még nem volt beteg a városban, akadt közeli rokona vagy barátja, aki már
elkapta a kórt. Sokan hittek a híradóknak, amelyek váltig állították, hogy hamarosan lesz oltóanyag.