Stephen King

– Pofa be! – mondta a másik, és gyanakodva sandított Szemétláda Emberre.
Szemétláda elfordította a pillantását, és kinézett az ablakon a sivatagra. Ismét meg volt
zavarodva.
– JÉZUSOM! – mondta az egyik asszony, amikor leszálltak a buszról, de ez volt az egyetlen
megjegyzés.
Szemétláda meglepetten nézett körül. Úgy tűnt, mindenki itt van, aki Cibolában lakik. Mindenkit
visszahívtak, néhány nyomkereső kivételével, akik akárhol lehettek a mexikói félszigettől Nyugat-
Texasig. Laza félkörben álltak a szökőkút körül, hat-hét sorban, összesen vagy négyszázan.
Egyesek a hátsó sorokban szállodai székekre álltak, hogy lássanak. Amíg Szemétláda közelebb nem
ért, azt hitte, hogy a szökőkutat bámulják. A nyakát méregetve látta, hogy valami fekszik a gyepen a
szökőkút előtt, de nem látta, hogy mi az.
Egy kéz ragadta meg a könyökét. A fehér, ideges arcú Lloyd volt. – Téged kereslek. Ő később
majd látni akar. Látogasd meg. Közben ezt elintézzük. Istenem, hogy gyűlölöm. Gyere. Segítségre
van szükségem, és téged jelöltek ki.
Szemétláda Ember körül forgott a világ. Ő akarja látni! Ő! De közben itt van ez... akármi is ez.
– Mi az, Lloyd? Mi az?
Lloyd nem válaszolt. Még mindig fogta könnyedén Szemét karját, és a szökőkút felé vezette. A
tömeg szétnyílt, mondhatni, visszarettent előlük. A keskeny folyosót, amelyen haladtak, mintha az
undor és a félelem hideg rétegei szigetelték volna el.
A tömeg előtt Whitney Horgan állt, és cigarettázott. Egyik lábát fölpolcolta a tárgyra, amelyet
Szemétláda eddig nem látott jól. Egy fakereszt volt. A függőleges szára négy méter hosszú.
Kezdetleges kis t-re emlékeztetett.
– Mindenki itt van? – kérdezte Lloyd.
– Ja – bólintott Whitey –, gondulom. Winky körbetelefonált. Kilenc emberünk van államon
kívül. Flagg azt mondja, velük ne törődjünk. Hogy vagy, Lloyd?
– Jól – felelte Lloyd. – Illetve... nem jól, de hát tudod – túlélem.
Whitey Szemétláda Ember felé biccentett. – Mennyit tud a srác?
– Semmit sem tudok – felelte Szemétláda, aki zavartabb volt, mint bármikor. Remény,
megilletődés és félelem vívták benne kétséges kimenetelű küzdelmüket. – Mi ez az egész? Valaki
mondott valamit Heckről...
– Ja, Heck az – bólintott Lloyd. – Kokózott. Rohadt dolog, gyűlölöm ezt az egész rohadtságot.
Gyerünk, Whitey, mondd, hogy hozzák.
Whitey otthagyta Lloydot és Szemétládát, a földben levő négyszögletes lyukhoz lépett. A lyukat
kibetonozták. Éppen megfelelő méretűnek és mélységűnek tűnt ahhoz, hogy befogadja a kereszt
végét. Ahogy Whitney "Whitey" Horgan felügetett a két aranygúla közötti széles lépcsősoron,
Szemétláda Ember érezte, hogy kiszárad a szája. Hirtelen megfordult, először a néma tömeg felé,
amely félhold alakban várakozott a kék ég alatt, azután Lloyd irányába, aki sápadtan és csöndesen
várakozott, a keresztet bámulta, és egy pattanás fehér végét piszkálta az állán.
– Te... mi... felszögezzük? – kérdezte végül Szemétláda. – Erről van szó?
Lloyd hirtelen benyúlt kifakult ingének zsebébe. – Hoztam valamit neked. Ő adta, hogy adjam át
neked. Nem kényszeríthetlek, hogy átvedd, de marhára jó, hogy eszembe jutott. Kéred?
Inge mellzsebéből előhúzott egy vékony aranyláncot, amelynek a végén fekete borostyánkő
lógott. A kőben apró piros pont izzott, éppen olyan, mint az övében. Lloyd meglengette Szemétláda
Ember szeme előtt, mint egy hipnózishoz használt függőt.
Az igazság annyira benne volt Lloyd szemében, hogy nem lehetett félreismerni. Szemétláda
Ember tudta, hogy nem szabad sírva fetrengenie a földön – sem előtte, sem senki más előtt, de
különösen előtte nem –, azt állítva, nem értette meg, miről van szó. Ha ezt elfogadod, mindent
elfogadsz, mondta Lloyd szeme. Hogy mi tartozik ehhez a mindenhez? Természetesen Heck
Drogan. Heck és a kibetonozott lyuk a földön, az a lyuk, amely épp elég nagy, hogy beleférjen Heck
keresztfájának a vége.