Stephen King

AMIKOR FÖLÉBREDT, először csodálkozott, azon a bamba módon, amely a hosszú nappali alvások
után fogja el az embert, hogy miért izzad ennyire. Ahogy fölült, megértette. Délután háromnegyed
négy volt, több mint két és fél órát aludt, és a nap közben kibújt a háborús emlékmű mögül. De nem
csak ezért. Tom Cullen a gondoskodás valóságos orgiájában betakargatta, hogy ne fázzon. Két
pokróccal és egy tűzött ágytakaróval.
Félrelökte a takarókat, fölállt, nyújtózott. Tom sehol. Nick lassan elindult a téren, azon tűnődve,
mitévő tegyen Tommal – már ha egyáltalán tesz valamit. A csoki fickó a tér túlsó oldalán levő
élelmiszerboltból kosztolt. Lelkifurdalás nélkül bement, és a dobozokon levő képek alapján elvette,
amit megkívánt, mert, mint Tom kifejtette, az áruház ajtaja nem volt bezárva.
Nick lustán tűnődött, vajon mihez kezdett volna Tom, ha zárva találja az ajtót. Ha elég éhes,
akkor valószínűleg elfelejtette vagy félretette volna a gátlásait. De mi lesz vele, ha elfogy az
ennivaló?
Ám igazából nem is ez zavarta Tommal kapcsolatban. Inkább a szívfájdító lelkesedés, amellyel
őt üdvözölte. Meglehet, szellemileg visszamaradt, gondolta Nick, annyira azonban nem az, hogy ne
erezné magányosnak magát. Az anyja és a közmegegyezés szerinti nagynéni meghaltak. A papája
régen eltűnt. Munkaadója, Mr. Norbutt és May összes lakosa egy éjjelen, amíg Tom aludt, lelépett
Kansas Citybe, s itt hagyta Tomot, hogy föl-alá csellengjen a főutcán, mint egy szelíden gyagyás
kísértet. És olyan dolgokba üti az orrát, amikbe nem kellene, például a whiskybe. Ha megint berúg,
még kárt tesz magában. És ha kárt tesz, és nem lesz senki, aki ápolja, az valószínűleg Tom végét
jelentené.
Viszont... egy süketnéma és egy szellemileg visszamaradott? Mi hasznát vehetik egymásnak? Az
egyik hapsi nem tud beszélni, a másik nem tud gondolkodni. Nem, ez nem volt tisztességes. Tom
tud gondolkodni, legalábbis valamicskét, viszont nem tud olvasni, Nick pedig nem táplált illúziókat
azzal kapcsolatban, hogy mikor fárad bele a Tom Cullennel játszott kitalálósdiba. Nem mintha Tom
valaha is megunná. Ő ugyan nem, az biztos is.
Megállt a járdán a park bejáratánál, kezét a zsebébe dugta. Nos, határozta el, az éjszakát itt
tölthetem vele. Egy éjszaka nem számít. Végső soron főzhetek neki egy tisztességes kaját.
Ettől kicsit felvidulva elindult, hogy megkeresse Tomot.
NICK A PARKBAN aludt ezen az éjszakán. Nem tudta, hogy Tom hol alszik, de amikor reggel
fölébredt, kicsit harmatosan, de máskülönben klasszul, a falkányi Corgi kisautó meg a jókora
műanyag Texaco-benzinkút fölé görnyedő Tom volt az első, amit meglátott.
Tom bizonyára úgy döntött, hogy ha be lehet törni a Norton Gyógyszertárba, akkor máshová is
szabad. Háttal Nicknek ült a filléres áruház előtt a járdán, amelynek szélén legalább negyven
kisautó sorakozott. Mellette hevert a csavarhúzó, amellyel Tom fölfeszítette a kirakatot. Voltak itt
Jaguarok, Mercedes-Benzek, Rolls-Royce-ok, egy méretarányos Bentley hosszú, citromzöld
motorházzal, egy Lamborghini, egy Cord, egy tízcentis, fölspécizett Pontiac Bonneville, egy
Corvette, egy Maserati és, Isten óvjon és irgalmazzon nekünk, egy 1933-as Moon! Tom elmerülten
kuporgott fölöttük, ki-be toligálta őket a garázsba, tankolt a játék kútnál. Nick látta, hogy a
szerelőműhelyben működik az emelő; Tom időről időre fölemelt egy kocsit, és úgy tett, mintha
csinálna valamit alatta. Ha Nick nem lett volna süket, Tom Cullen képzeletének működését is
hallhatta volna a csaknem tökéletes csöndben – az ajkakkal pörgetett prrrrrrr-t, miközben gurította
az autókat az aszfalton, a működő benzinszivattyú csk-csk-csk-ding!-jét a föl-alá járó emelő ssssssjét.
Ám így is elkapott néhány foszlányt a társalgásból, amelyet a benzinkút tulajdonosa folytatott a
pici autókban ülő pici néppel: Tele, uram? Normállal? Lefogadhatja! Hadd töröljem le azt a
szélvédőt, asszonyom! Azt hiszem, a porlasztóval lehet baj. Tegyük ki a levegőre, lássuk azt a
csúnyát. Vécé? Azt lefogadhassa. Rögvest a sarkon túl!
És mindezek fölött, mérföldeken át az ég boltosodott minden irányban, az a darab, amelyet Isten
utalt ki Oklahoma eme csücskének.
Nick arra gondolt: Nem hagyhatom itt. Ezt nem tehetem meg. És hirtelen keserűség, teljesen
váratlan szomorúság öntötte el, olyan erővel, hogy egy pillanatig azt hitte, rögtön elsírja magát.
Elmentek Kansas Citybe, gondolta. Ez történt. Elmentek Kansas Citybe.