Stephen King

alagúton ment volna át, inkább érzékelt, mint látott árnyak között; olyan alagút volt, amelyen soha
többé nem akart végigmenni.
De hamarosan arról kell majd gondolkodnia, mitévő legyen, és a gondolkodásba vélhetőleg be
kell vonnia Harold Laudert. Nem azért, mert ők ketten maradtak utolsónak a vidéken, hanem mert
fogalma sem volt róla, mi lesz Harolddal, ha senki nincs mellette, aki vigyázzon rá. Nem tartotta
magát a világ leggyakorlatiasabb személyének, de mivel rajta kívül nincs itt senki, neki kell
megtennie. Még mindig nem kedvelte különösebben, de végül is a fiú igyekezett tapintatos lenni, és
még egy kis tisztességtudás is volt benne, illetve, a maga fura módján, egész rendes adag.
Harold nem jelentkezett, amióta négy napja találkoztak, valószínűleg méltányolta Frannak azt az
óhaját, hogy gyászolni akarja a szüleit. De a lány időről időre látta Roy Brannigan Cadillacjében,
amint céltalanul cirkál. Kétszer, amikor a széljárás megfelelő volt, hallotta a fiú szobájában kattogó
írógépet – akkora csend volt, hogy áthallatszott, holott a Lauder-ház legalább másfél mérföldre volt
tőlük, és ez a tény még inkább aláhúzta annak a valóságát, ami történt. Fran némileg mulatott azon,
hogy Harold rávetődött a Cadillacre, ám az mégse jut eszébe, hogy kicserélje a gépét egy csöndesen
zümmögő elektromos torpedóra.
Nem mintha most hasznát venné, gondolta, miközben fölállt, és leporolta sortjának ülepét. A
jégkrém és a villanyírógép a múlté. Szomorú nosztalgia fogta el a gondolattól, és megint azon
kezdett töprengeni mélységes ámulattal, hogyhogy néhány hét alatt zajlott le ez az elemi csapás.
Kell lennie még embereknek, nem számít, hogy Harold mit mond. Ha a kormányzat átmenetileg
lerobbant is, meg kell találniuk a többi szétszóródott embert, hogy majd újjászervezzék. Fran
ugyanolyan magától értetődően nélkülözhetetlennek tartotta a "kormányzatot", mint ahogy azon
sem töprengett, miért érez felelősséget Haroldért. Csak. A társadalom fontos dolog.
Otthagyta a parkot, és lassan baktatott a Fő utcán a Lauder-ház felé. Máris meleg volt, de a
levegőt fölfrissítette a tengeri szellő. Hirtelen szeretett volna lemenni a partra, keresni egy szép
darab moszatot, és elmajszolni.
– Istenem, de undorító vagy! – mondta hangosan. Természetesen nem volt undorító, csak terhes.
Ennyi az egész. A jövő héten majd Bermuda hagymás szendvicset kíván. Tormakrémmel a tetején.
Megállt a sarkon, még mindig egy háztömbnyire Haroldéktól, annyira meglepte, milyen régen
nem gondolt az "állapotára". Korábban mindegyre a terhes vagyok gondolatba botlott a
legkülönbözőbb sarkok mögött, mint valami csúnya piszokba, amit következetesen elfelejtett
föltakarítani: okvetlenül be kéne adnom péntekig a tisztítóba azt a kék ruhát (még néhány hónap, és
beakaszthatom a szekrénybe, mert terhes vagyok); azt hiszem, most lezuhanyozom (néhány hónap
múlva olyan lesz, mintha egy víziló állna a zuhanyozóban, mert terhes vagyok). Olajat kéne
cseréltetnem az autómban, mielőtt a szelepek kiugranak a fészkükből vagy mifene (vajon mit szólna
Johnny a Citgónál, ha tudná, hogy terhes vagyok). De mostanra talán már hozzászokott a
gondolathoz. Végül is letudott majdnem három hónapot, az út majdnem harmadát.
Először tűnődött el némileg szorongva, hogy ki segít majd világra hozni a gyerekét.
A LAUDER-HÁZ mögül kézi fűnyíró folyamatos klikklikklikk-je hallatszott, és amikor Fran befordult
a sarkon, a látvány olyan elképesztő volt, hogy kizárólag a megdöbbenés miatt nem kezdett el
hahotázni.
Harold, egy szál szoros, kurta kék fürdőnadrágban, a gyepet nyírta. Fehér bőre ragyogott az
izzadságtól, hosszú haja a nyaka körül csapkodott (Harold dicséretére legyen mondva, mintha
megmosta volna a nem túl távoli múltban). A fürdőgatya korca fölött és a szárak alatt szilajon
szökdécseltek a zsírhurkák. A lába bokáig zöld volt a levágott fűtől. A háta kivörösödött, bár a lány
nem tudta eldönteni, hogy az erőfeszítéstől-e vagy a friss leégéstől.
De Harold nem egyszerűen nyírta a füvet, hanem futtában nyírta. Lauderék hátsó gyepe egy
festői, zegzugos kőfal felé lejtett, és a közepén egy nyolcszögletű pavilon állt. Ő és Amy ott
tartották kislánykori "teadélutánjaikat", szúrt bele Frannie-ba az emlék, amely váratlanul fájdalmas
volt, mert visszavitte azokba a napokba, amikor még meg tudták siratni a Charlotte hálója végét, és
boldogan nyüszítettek Chuckie Mayóért, a suli legcsinosabb srácáért. Lauderék gyepe valahogyan
angolos volt békés zöldjével, ám most egy kék fürdőnadrágos dervis rontott bele a pásztori képbe.