Stephen King

Hideg eső csapott a halántékába, egy másik fröccsenés tarkón találta, majd becsúszott ingének
gallérja alá. Tízcentes nagyságú cseppek csapkodtak körülötte. Fölállt, hátára kanyarította a zsákot,
vállára vetette a fegyvert. Még mindig nem tudta, merre menjen – vissza a Harminckilencedik utca
felé, vagy be a Lincoln alagútba. De fedelet kell találnia, mielőtt szakadni kezd.
Akkorát dördült az ég fölötte, hogy Larry fölkiáltott, talán pontosan olyan hangon, mint a cromagnoni
ősember kétmillió éve.
– Te gyáva kukac! – mondta, és ügetni kezdett az alagút szája felé. Lehajtotta a fejét, mert az eső
igencsak rákezdett. Larry hajából folyt a víz. Elhaladt az asszony mellett, aki nekinyomta az orrát a
Dorado anyósülés felőli ablakának, igyekezett nem odanézni, de a szeme sarkából így is látta. Az
eső úgy csépelte az autó tetejét, mint egy dzsesszdobos. Olyan sűrűn szakadt, hogy a cseppek
visszapattantak, és gyér pára keletkezett.
Egy darabig újult rémülettel, tétován ácsorgott az alagút előtt. Ekkor már jég esett, és ez döntött.
Nagy jégdarabok voltak, csíptek. Újra felbömbölt a mennydörgés.
Jól van, gondolta a fiú. Jól van, jól van, meg vagyok győzve! Belépett a Lincoln alagútba.
BENT SOKKAL feketébb volt, mint képzelte. A bejárattól eleinte vetődött előre némi tompa fehér
fény, így Larry láthatta az autókat, amelyeknek összeértek a lökhárítóik (csúf dolog lehetett itt
meghalni, gondolta, miközben a klausztrofóbia ráengedte a fejére sunyi banánfürtujjait, előbb csak
simogatva, aztán markolva a halántékát, nagyon rossz lehetett, kibaszottul borzasztó lehetett), meg a
boltíves falat burkoló zöldesfehér csempét. Jobbra látta a gyalogjáró korlátját, amely homályosan
nyúlt előre. Balra tíz-tizenkét méterenként követték egymást az alagutat tartó oszlopok. Egy felirat
azt tanácsolta, hogy NE VÁLTOZTASSON SÁVOT. Voltak elsötétült neonok, amelyeket az alagút
mennyezetébe ágyaztak, és látszottak az ipari tévé üres üvegszemei. Miután megtette az első
kanyart, amely lustán dőlt jobb felé, egyre nőtt a homály, és Larry nem érzékelt mást, mint a króm
tompa villanásait, majd a fény egyszerűen megszűnt létezni.
Előkotorta az öngyújtót, a magasba emelte, és megforgatta a kereket. Siralmasan gyér fényt
adott, inkább fokozta a szorongást, ahelyett hogy csökkentette volna. Larry maximumra állította a
lángot, de az így sem világított meg egy kétméteres átmérőjű körnél nagyobb területet.
Zsebre vágta a gyújtót, és elindult, kezét könnyedén futtatva a korláton. Az alagútban is volt
visszhang, amely még kevésbé tetszett a fiúnak, mint a kinti. A visszhangtól úgy rémlett, mintha
valaki lenne mögötte... mintha lopakodva követné. Többször megállt, félrehajtott fejjel, tágra nyílt
(bár semmit sem látó) szemmel, és fülelt, amíg a visszhang el nem halt. Egy idő után csoszogni
kezdett, nem emelte föl a sarkát a betonról, hogy a visszhang ne térjen vissza.
Valamivel később ismét megállt, és az öngyújtót közel tartotta a karórájához. Négy óra múlt
húsz perccel, de nem tudta, mit kezdjen ezzel az adattal. Ebben a feketeségben az időnek nem volt
valós értelme. Ami azt illeti, a távolságnak sem; egyáltalán, milyen hosszú a Lincoln alagút? Egy
mérföld? Kettő? Biztosan nem lehet két mérföld hosszú a Hudson medre alatt. Mondjuk, egy
mérföld. De ha az egész csak egy mérföld, akkor már át kellett volna érnie. Ha az átlagember négy
mérföldet tesz meg óránként, akkor tizenöt perc alatt tesz meg egy mérföldet, és ő ennél máris öt
perccel többet töltött ebben a bűzlő lyukban.
– Sokkal lassabban haladok – mondta, és nagyot ugrott a saját hangjától. Az öngyújtó kiesett a
kezéből, és a járdán koppant. A visszhang feleselt, egy közeledő elmeháborodott veszedelmes
vidámságával:
– ...sokkal lassabban... sabban... sabban...
– Jézus! – motyogta Larry, és a visszhang suttogva felelte: – zuss... zuss... zuss...
Megtörölte az arcát, küzdve a pánik ellen, amely nógatta, hogy hagyja abba a gondolkodást, és
vakon rohanjon előre. Inkább letérdelt (a térde akkorát roppant, mint egy pisztolylövés, és ez ismét
megrémítette), és végigtapogatta a gyalogjáró miniatűr domborzatát – a cement csorba völgyeit, egy
régi cigarettacsikk gerincvonulatát, egy apró sztaniolgombóc púpját –, amíg rá nem lelt a Bic
öngyújtóra. Néma sóhajjal megmarkolta, fölállt és továbbment.