Stephen King

annál jobban megijed a feladattól. Tudta, hogy hol van a Curtis Temetkezési Vállalat – három
sarokkal lejjebb és kettővel nyugatabbra. Nagyon meleg is lesz kint.
Megparancsolta magának, hogy fölálljon, odamenjen a szekrényhez, félig-meddig abban
reménykedve, hogy a fehér ruha, a mézeshetek ruhája is csak a lázálom egy darabja. De ott volt.
Kicsit megsárgult az évek során, de azért megismerte. A csipkéről. Kivette, és lefektette az ágy
lábánál levő padra. A ruhára nézett, azután az asszonyra, és azt gondolta, nemcsak kicsit lesz bő.
Nem tudta, milyen kegyetlenül elbánt vele a betegség, akármi volt is az... szerencsére.
Vonakodva odament az asszonyhoz, és elkezdte lehámozni róla a hálóinget. De amikor az ing
lekerült, és a seriffné ott feküdt mezítelenül, a félelem eltávozott, csak a szánalom maradt, olyan
mélységes szánalom, ami már fájt, és ő ismét sírni kezdett, miközben megmosta a halottat, azután
felöltöztette, hogy olyan legyen, mint amikor elutaztak a Pontchartrain-tóhoz. Mikor pedig Jane
Baker olyan lett, mint azon a napon, Nick felnyalábolta, és átvitte a temetkezési vállalathoz,
csipkeruhásan, ó, igen, csipkeruhásan; úgy vitte, mint vőlegény, aki a végtelen küszöbön lép át,
szerelmével a karjában.