Stephen King

Hetedik, Nyolcadik, Kilencedik, Tizedik sugárutat is. Az eldugult és néma utcákba belefagyott a
mindenféle színű autók folyama, amelyben a taxik sárgája uralkodott. Sok kocsiból koporsó lett;
oszladozó tulajdonosaik a volánra dőltek, utasaik megroskadtak, mintha a forgalmi dugóba
belefáradva elaludtak volna. Larry azt gondolta, hogy talán két motorbiciklit kellene keríteniük, ha
kijutnak a városból. Akkor gyorsabban mozoghatnának, és kikerülhetnék a halott járművek
legrondább gócait, amelyek vélhetőleg mindenfelé eldugaszolják a sztrádákat.
Feltéve, ha az asszony tud biciklizni. Mert ahogy a dolgok állnak, kiderülhet, hogy nem tud. Az
élet Ritával kezdett nagyon nyűgös lenni, legalábbis bizonyos szempontokból. De ha így lenne is,
még mindig felülhet Larry mögé a hátsó ülésre.
A Harminckilencedik és a Hetedik utca kereszteződésében levágott szárú farmert viselő,
egyébként pőre fiatalember hevert egy Ding-Dong taxi tetején.
– Halott? – kérdezte Rita, és a hangjára a fiatalember felült, körülnézett, meglátta őket, és intett.
Visszaintettek. A fiatalember békésen visszadőlt.
Pontosan két óra múlt, amikor keresztülvágtak a Tizenegyedik sugárúton. Larry fojtott,
fájdalmas jajdulást hallott maga mögül, és akkor kapott észbe, hogy Rita már nem lépeget a balján.
Az asszony fél térdre ereszkedett, és a lábát szorongatta. Az elszörnyedő Larry csak most látta,
hogy Rita drága, nyitott szandált visel, valószínűleg a nyolcvandolláros árkategóriából, amely
tökéletesen megfelel négysaroknyi kirakatnézéshez az Ötödik sugárúton, de hosszabb gyaloglásra –
igazából vándorútra –, amilyenbe most vágtak bele...
A bokapánt véresre horzsolta az asszony bőrét. Vér szivárgott alóla.
– Larry, nagyon saj...
A fiú gorombán felrántotta. – Mégis mit gondoltál? – üvöltötte az arcába. Egy pillanatra
elszégyellte magát az asszony nyomorúságos riadtságától, ugyanakkor aljas gyönyörűséget érzett. –
Úgy vélted, taxival hazavitetheted magad, ha elfárad a lábad?
– Sohasem gondoltam...
– Krisztusom! – Larry beletúrt a hajába. – Sejtem, hogy nem. Vérzel, Rita. Mióta fáj?
Az asszony olyan halkan és rekedten válaszolt, hogy Larry még ebben a természetellenes
csöndben is alig hallotta. – Már... hát, azt hiszem, már az Ötödik és a Negyvenkilencedik
kereszteződése óta.
– Húsz kibaszott sarok óta fáj a lábad, és nem szóltál semmit?
– Azt gondoltam... esetleg... elmúlik... nem fáj többé... nem akartam... olyan jókedvünk volt...
kifelé mentünk a városból... csak arra gondoltam...
– Nem gondoltál te semmit! – vágott közbe dühösen a fiú. – Hogy érezhetnénk jól magunkat, ha
ilyen vagy? Úgy néz ki az a kibaszott lábad, mintha felfeszítettek volna egy kurva keresztre!
– Ne káromkodj, Larry – kérte Rita, és zokogni kezdett. – Kérlek, ne... olyan rosszul érzem
magam, amikor te... kérlek, ne káromkodj!
A fiút most már elragadta a düh. Később képtelen volt megérteni, miért vágta így ki az összes
biztosítékát annak a vérző lábnak a látványa. Pillanatnyilag nem számított. – Bassza meg! Bassza
meg! Bassza meg! – rikoltotta Rita arcába. A szavak tompán, értelmetlenül visszhangzottak a magas
bérházak között.
A asszony eltakarta az arcát, és meggörnyedt a sírástól. Larry ettől még dühösebb lett. Úgy
gondolta, Rita csakugyan nem akar látni; ő csak eltakarja az arcát, és hagyja, hogy a fiú vezesse,
miért is ne, mindig akadt valaki, aki vigyázott Hősnőnkre, a Kis Ritára. Valaki, aki vezette a kocsit,
bevásárolt, kisikálta a vécécsészét, kifizette az adókat. Mi csak rakjuk föl azt az émelyítően édes
Debussyt, takarjuk el a szemünket szépen manikűrözött kezünkkel, a többit hagyjuk Larryre.
Vigyázz rám, Larry, miután láttam, hogy mi történik a szörnykiáltóval, úgy döntöttem, nem akarok
többet látni. Ez olyan szennyes dolog az én neveltetésemhez és hátteremhez képest.
Larry félrerántotta az asszony kezét. Rita megvonaglott, és ismét el akarta takarni a szemét.
– Nézz rám!
Megrázta a fejét.
– Az istenit, nézz rám, Rita!