Stephen King

– Sajnálom – mondta Nadine Larrynek. – Nyilván azért, mert örökösen feszült vagyok, és ilyen
különös módokon tör ki.
– Semmi baj.
A témát nem hozták szóba ismét. Ültek és hallgatták Joe-t, aki végigment a repertoárján. Kezdett
tényleg jól játszani, és most már dalfoszlányok is előbukkantak a huhogások és nyögések között.
Végül lefeküdtek, Larry a sor egyik végén, Nadine a másikon, Joe és Lucy kettejük között.
Larry először a magas helyen álló fekete emberről álmodott, azután a tornácon üldögélő fekete
öregasszonyról. Csak ebben az álomban tudta, hogy a fekete ember közeledik, a táblában lépked,
torz ösvényt tapos a kukoricásban, jön az arcára fagyott, borzalmas, tüzes vigyorral, egyre közelebb
és közelebb.
Sötét éjszaka riadt föl, és nem kapott levegőt a rettegéstől. A többiek aludtak, mint a tej. Az
álomban valahogy tudta. A fekete ember nem üres kézzel jött a kukoricásban. Hozta karjaiban, mint
egy áldozati ajándékot, Rita Blakemore megmerevedett, felpüffedt, oszladozó hulláját, amelyet
kikezdték a mormoták és a menyétek. Hozta a néma vádat, amelyet majd odavet Larry lábához,
hogy megvallja bűnét a többieknek, hogy hangtalanul hirdesse, miszerint ő nem rendes srác, valami
hiányzik belőle, vesztes, aki mindent csak elfogad.
Végül ismét elaludt, és már nem álmodott semmit reggel hétig, amikor mereven, fázva, éhesen
ébredt arra, hogy sürgősen vécéznie kell.
– Ó, ISTENEM – mondta üres hangon Nadine. Larry ránézett, és olyan csalódást látott, amelynek
már a könnyekhez sincs ereje. A nő sápadt volt, csodaszép szeme felhős és tompa.
Július 19-e volt, negyed nyolc, az árnyékok hosszúra nyúltak. Egész nap kerekeztek, néhányszor
álltak csak meg ötpercnyi pihenőkre, illetve ebédszünetre az onnan félórányira levő Randolphban.
Egyikük sem panaszkodott, noha hatórányi motorozás után Larry egész teste elzsibbadt, sajgott, és
mintha tűkkel szurkálták volna tele.
Most egymás mellett ácsorogtak egy öntöttvas kerítés mentén. Mögöttük terült el Stovington
városa, amely nem sokat változott ahhoz képest, amilyennek Stu Redman látta az intézetben töltött
utolsó napjaiban. A kerítésen és a pázsiton túl, amely valaha gondozott volt, de mostanra elvadult,
és levelekkel-gallyakkal szórták tele a délutáni viharok, ott állt maga az intézet, a háromemeletes
épület, amelynek nagyobb része Larry szerint a föld alá volt elrejtve.
Kihalt volt, néma és üres.
A pázsit közepén tábla állt, a következő felirattal:
STOVINGTON JÁRVÁNYÜGYI KÖZPONT
KORMÁNYHIVATAL!
A LÁTOGATÓK KÖTELESEK BEJELENTKEZNI
A PORTÁN!
Mellette egy másik tábla is állt, és ők ezt bámulták.
7-ES ÚT RUTLANDIG
4-ES ÚT SCHUYLERVILLE-BE
29-ES ÚTON AZ I-87-IG
I-87-EN DÉL FELÉ I-90-IG
I-90 NYUGATRA
ITT MINDENKI HALOTT
NYUGATRA INDULUNK NEBRASKÁBA
MARADJATOK AZ ÚTVONALUNKON
FIGYELJÉTEK A JELZÉSEKET
HAROLD EMERY LAUDER