Stephen King

vagy valamiféle összeomlás lesz a következménye. Esetleg halál. Istenem, milyen félelmetes
gondolat. Ez nem történhet meg, kérlek, Uram, ne, természetesen ez nem lehet! A gyógyszerek,
amelyeket szed, majd elintézik a betegséget, és ha egyszer Frannie nincs a látóhatáron, mert szép
csendben növeszti a kis idegent Sommersworthben, az anyja magához tér az ütéstől, amelyet
kénytelen volt elszenvedni. Talán...
Megcsörrent a telefon.
A lány bambán nézte egy pillanatig. Újabb villám lobbant, amit olyan közeli és gonosz
mennydörgés követett, hogy Fran felszisszent és ugrott egyet.
Csön, csön, csön.
Már három hívása volt ma, ki lehet még? Debbie-nek nincs szüksége rá, hogy visszahívja, és
Jessnek se igen lehet. Talán a "Tárcsázzunk a pénzért". Vagy egy salátaöntet-ügynök. Még az is
lehet, hogy ismét Jess az, újra próbálkozik.
Miközben odament, hogy fölvegye a kagylót, biztosan érezte, hogy az apja keresi, még rosszabb
hírekkel. Ez egy sütemény, mondta magának. A felelősség egy sütemény. Némi felelősséget le lehet
dolgozni a jótékonysággal, de az ember magát csapja be, ha azt hiszi, hogy nem kell levágnia egy
jókora, keserű darabot, hogy az utolsó falatig megegye.
– Halló!
Egy pillanatig senki sem szólt bele, csak a csönd zúgott. Fran értetlenül összeráncolta a
szemöldökét, és ismét hallózott.
Ekkor azt mondta az apja: – Fran! – és furcsa, nyeldeklő hangot hallatott. – Frannie! – ismét az a
nyeldeklés, és Fran borzadva jött rá, hogy az apja a könnyeivel küszködik. Egyik keze a torkához
kapott, és megmarkolta az esőkendő csomóját.
– Apu! Mi az? Anyu?
– Frannie, el kell hogy hozzalak. Én... odaugrom és fölszedlek. Ezt fogom tenni.
– Anyu jól van? – sikoltotta a telefonba. Mennydörgés dübörgött a Kikötőpart fölött, és Frannie
annyira megrémült, hogy sírva fakadt. – Mondd meg, apu!
– Rosszabbul van, ennyit tudok – felelte Peter. – Egy órával azután, hogy beszéltünk,
rosszabbodott az állapota. Fölment a láza. Félrebeszélt. Igyekeztem elérni Tomot... Rachel azt
mondta, hogy nincs otthon, hogy nagyon sok a súlyos beteg... Így hát fölhívtam a Sanford Kórházat,
ők pedig azt mondták, hogy mindkét mentőautójuk foglalt, de hozzátették, hogy Carlát fölveszik a
listájukra. A listára, Frannie, mi az ördög ez a lista ilyen hirtelen? Ismerem Jim Warringtont, aki az
egyik mentőt vezeti, ha csak nincs baleset a 95-ös úton, akkor ott ücsörög, és egész nap römizik. Mi
ez a lista? – Már majdnem kiabált.
– Nyugodj meg, apu. Nyugodj meg. Nyugodj meg. – Ismét könnyekben tört ki, elengedte a
kendőjét, és a szeméhez kapta a kezét. – Ha még ott van, akkor jobb, ha te magad viszed be.
– Nem... tizenöt perccel ezelőtt megjöttek. Krisztusom, Frannie, már hat ember volt a mentő
hátuljában! Az egyik Will Ronson, aki a drogériát vezeti. És Carla... az anyád... kicsit magához tért,
amikor betették, és egyre azt hajtogatta: "Nem kapok levegőt, Peter, nem kapok levegőt, miért nem
tudok lélegezni?" Ó, Jézus – fejezte be, hirtelen megtört, gyermeki hangon, s ettől a lány még
jobban megrémült.
– Tudsz vezetni, apu? Ide tudsz jönni?
– Igen – felelte az apja. – Hát persze. – Úgy tűnt, összeszedi magát.
– A bejárat előtt leszek.
Fran letette a kagylót, és remegő térdekkel lesietett a lépcsőn. A tornácról látta, hogy noha még
mindig esik az eső, a viharfelhők már felszakadtak, és a késő délutáni nap áttör közöttük.
Ösztönszerűen a szivárványt kereste, és meg is látta, messze kint a víz fölött, a párás, rejtélyes
félholdat. A bűntudat rágta és facsarta, bundás lények szaladgáltak a hasában, ahol az a másik dolog
is volt. Ismét sírni kezdett.
Edd meg a süteményed, mondta magában, miközben várta az apját. Borzalmas íze van, hát edd
meg. Kaphatsz másodjára, sőt harmadjára is. Edd meg a süteményt, Frannie, az utolsó falatig.