Stephen King

– Elkapom, Szemétke – motyogta a Kölyök. – Odamegyek, körülnézek, addig csókolgatom azt a
kibaszott seggit, amíg meglátom, hogy állnak a dogok. De a Kölyöknek senki se dirigálhat. Nincs
az az Isten. Legalábbis nem sokáig. Nem szarozok. Ha én nekilátok a melónak, akkor az megy, mint
a mennykő. Ilyen a stílusom. Nem tudom, hogy kicsoda, honnat gyütt, hogy képes adásokat küldeni
abba az elbaszott buránkba, de ammá biztos, hogy kizavarom abbul – ásítás – a szaros városbul.
Becsukom a botot. Elkűdöm a Cadillac Ranchra. Velem tarts, Verébke, vagy hogy a francba hínak.
Lassan hanyatt dőlt az ágyon. A frissen felbontott sörösdoboz kiesett elernyedő kezéből. Újabb
adag Coorstól ázott a szőnyeg. A karton kiürült. Szemétláda számítása szerint a Kölyök egymaga
huszonegy dobozzal nyakalt be. Szemétláda Ember nem tudta megérteni, hogy egy ilyen kis ember
hogyan képes meginni ennyi sört, azt viszont megértette, hogy mi az ábra: itt az ideje, hogy
lelépjen. Tudta, hogy ezt kell tennie, de gyenge volt, ittas és beteg. Semmi mást nem kívánt annyira,
mint hogy alhasson egy cseppet. Ez még belefér, nem? A Kölyök egész éjjel aludni fog, mint egy
darab fa, lehet, hogy még a délelőtt felét is átalussza. Bőven van idő egy kis szundikálásra.
így hát bement a másik szobába (a Kölyök ájult állapota ellenére lábujjhegyen), és becsukta az
összekötő ajtót, amennyire tudta – nem túl nagy sikerrel. A golyók valahogy elgörbítették. Az
éjjeliszekrényen volt egy felhúzható ébresztőóra. Szemétláda felhúzta, beállította éjfélre, mivel nem
tudta (nem is érdekelte), hogy valójában mennyi az idő, a csengőt pedig öt órára állította. Lefeküdt
a kettős ágy egyik oldalára, még a cipőjét sem vetette le. Öt percen belül elaludt.
Valamivel később felébredt, a hajnal sötét kriptájában, miközben egy száraz kis szélvihar sör és
hányás szagát fújta az arcába. Valami volt az ágyában, valami forró, sima és mocorgó. Első,
pánikszerű gondolata az volt, hogy egy menyét szabadult ki nebraskai álmából a valóságba. Sírósan
elnyöszörögte magát, amikor rájött, hogy az ágyban fekvő állat, noha nem nagy, menyétnek azért
túl méretes. Fájt a feje a sörtől; a fájdalom kegyetlenül fúrta a halántékát.
– Fogj meg – suttogta a Kölyök a sötétben. Szemétláda kezét megragadták, és rávezették egy
kemény, henger alakú dugattyúforma, lüktető valamire. – Verd ki. Rajta, verd ki, tudod, hogy kell,
azonnal láttam rajtad. Rajta, te kibaszott hokis, verd ki.
Szemétláda Ember tudta, hogyan kell. Ez több értelemben is megkönnyebbülést jelentett. A
sitten sokat megtudott a hosszú éjszakákról. Azt mondták, rossz, hogy ez buziság, de amit a buzik
csináltak, még mindig jobb volt, mint amit egyesek tettek, akik azzal töltötték az éjszakáikat, hogy
kiélesített kanálnyelet döftek a lábszárukba, vagy csupán feküdtek a priccsükön, ropogtatták az
ízületeiket, bámultak és vigyorogtak.
A Kölyök olyan pisztolyt adott Szemétláda kezébe, amelyet megértett. Összeszorította a markát,
és rákezdett. Ha végez, a Kölyök ismét elalszik. Akkor leléphet.
A Kölyök lélegzete szaggatottá vált. Csípője egyszerre mozgott Szemétláda rántásaival. Szemét
először nem is vette észre, hogy a Kölyök kicsatolja az övét, azután lehúzza a famerjét és az
alsónadrágját a térdéig. Szemétláda hagyta. Nem számít, ha a Kölyök bele akar hatolni. Máskor is
megtörtént vele. Az ember nem hal bele. Ez nem méreg.
Megdermedt a keze. Akármi nyomódott a végbeléhez, az nem hús volt. Hideg acél.
Hirtelen rájött, hogy mi az.
– Ne! – suttogta. A szeme rémülten kitágult a sötétben. Most már homályosan láthatta a gyilkos
babaarcot a tükörben, ahogy a vörös szemébe lógó hajával lebeg az ő válla fölött.
– De igen – suttogta vissza a Kölyök. – Nehogy kihaggyá egyetlen ütemet is, Szemétke. Egy
kibaszott ütemet se. Különben meghúzom a ravaszt ezen a kütyün. Szétveti a szarógépedet, aztán
pápá. Dumdum Szemétke. Elhiszed ezt az avétos vakért?
A nyüszítő Szemétláda ismét működni kezdett. Nyüszítése a fájdalom apró zihálásaivá fajult,
ahogy a 45-ös csöve belehatolt, forogva, nyomva, szakítva. Lehetséges, hogy ez felizgatta? Pedig
így történt.
Végül a Kölyök is észrevette az izgalmát.
– Fincsi, mi? – zihálta. – Tudtam, hogy az lesz, te gennyzsák. Szereted, ha seggbe kúrnak, he?
Mondd, hogy igen, gennyzsák. Mondd, hogy igen, különben mehecc a pokolba.
– Igen – nyöszörögte Szemétláda.
– Akarod, hogy én csinájjam neked?