Stephen King

többet tesz félre. Volt valami a gondolatai mögött, amit nem akart látni. Olyan volt, mintha az agya
hátulján egy sorozat firhang csapkodna, elrejtve azt, ami mögöttük van. A dolognak csak a sovány,
csontvázszerű lábát látni a firhangok szegélye alatt, de ennyi elég is belőle, mert az a láb egy
bólogató, aszott hullához tartozik, amelynek a neve ÉHENHALÁS.
– Na ne – mondta Lloyd. – Valaki majdcsak jön Fixen jönnek. Olyan fixen, ahogy a szar foltot
hagy a lepedőn.
De nem tudta kiverni a fejéből a nyulat. Az iskolai sorsjátékon nyert egy nyulat és egy ketrecet.
A fater nem akarta, hogy megtartsa, de Lloyd valahogy rádumálta, hogy majd ő gondozza és eteti a
zsebpénzéből. Szerette azt a nyulat, és gondozta is. Eleinte. Az volt a baj, hogy egy idő után a
dolgok kimentek a fejéből Ez mindig így volt. És egy napon, miközben a pennsylvaniai Marathon
városában, a roskatag házikójuk előtti beteges juharfára akasztott gumin hintázott lustán, hirtelen
vigyázzülésbe vágta magát, mert eszébe jutott a nyúl. Nem gondolt rá... no szóval, több mint két
hete. Teljesen kiment a fejéből.
Rohant a csűr melletti kamrához, akkor is nyár volt, mint most, és amikor belépett, a nyúl
édeskés szaga úgy csapta képen, mint egy csárdás pofon. A bunda, amelyet annyira szeretett
simogatni, csapzott és piszkos volt. Fehér férgek araszoltak fürgén az üregekben, amelyekben
valamikor a nyúl csinos rózsaszín szeme ült. A mancsa tépett volt és véres. Lloyd igyekezett
bebeszélni magának, hogy azért, mert az állat megpróbálta kikaparni magát a ketrecből, és
kétségtelenül így is történt, de akkor suttogni kezdett elméjének valami beteges, sötét része, és azt
mondta, az a nyúl az éhezés netovábbjában magát akarta megenni Elvitte a nyulat, ásott egy mély
gödröt, és a ketreccel együtt eltemette. Az apja sohasem kérdezte a nyúl felől, talán meg is
feledkezett róla, hogy a fiának van egy nyula – Lloyd nem volt lángész, de az apjához képest
valóságos szellemóriásnak tűnt –, ám a fiú nem tudta elfelejteni. Mindig is élénk álmok gyötörték,
és a nyúl halála után sorozatban látta a szörnyű rémálmokat. Most pedig visszatért a nyúl látomása,
miközben felhúzott térddel kuporgott a priccsen, és azt mondogatta magának, hogy valaki biztosan
jön, eljön és kiszabadítja. Ő nem kapta meg ezt a Gikszer Kapitány nevű influenzát, ő csak éhes
volt. Mint ahogy a nyula éhes volt. Éppen úgy.
Valamivel éjfél után elaludt, és reggel dolgozni kezdett a priccs lábán. Most pedig véres ujjait
bámulva, friss borzalommal gondolt annak az egykori nyúlnak a mancsaira, amelyet nem is akart
bántani.
JÚNIUS 29-ÉN délután egykor kiszabadította az ágy lábát. Végül a csavar bárgyú könnyűséggel
engedett, a láb csörömpölve hullott a cella padlójára, és ő csak bámulta csodálkozva, hogy mi az
istennek akarta? A láb megközelítőleg egyméteres volt.
A cella elejébe vitte, és dühösen kalapálni kezdte vele a kékacél rácsokat. – Hé! – bömbölte,
miközben a rúd kongott, akár egy mély hangú gong. – Hé, ki akarok menni! Ki akarok innét menni
a jó büdös francba, megértettétek? Hé, a nyavalyába, hé!
Megállt és fülelt, amíg a visszhang elhalt. Egy pillanatig teljes volt a csönd, azután a cellák
blokkja felől felharsant a repeső, rekedt választ: – Mama! Idele, mama! Idele vagyok!
– Jéézus! – ordította Lloyd, és a sarokba vágta az ágylábat. Órákon át küzdött, gyakorlatilag
lemorzsolta az ujjait, csak azért, hogy fölébressze ezt a seggfejet.
A priccsére ült, fölemelte a matracot, és elővett egy darab száraz kenyeret. Tűnődött, hogy
hozzátegyen-e egy marék datolyát, azt mondta magának, hogy meg kéne spórolni, azután elmarta az
egészet. Fintorogva, egyenként rágcsálta el őket, a kenyeret hagyta a végére, hogy eltüntesse a
nyálkás gyümölcsízt a szájából.
Amikor végzett ezzel az evésnek kikiáltott siralommal, céltalanul odament a jobb oldali cellához.
Lenézett, és majdnem felkiáltott az undortól. Trask félig a priccsén hevert, félig lelógott, és a
nadrágja kissé felhúzódott. A bokája meztelen volt a börtönpapucs fölött. Egy nagy, kövér patkány
ebédelt Trask lábszárán. Ocsmány, rózsaszín farkát takarosan szürke teste köré kanyarította.
Lloyd átment a cellája másik sarkába, fölvette az ágylábat. Visszament, egy pillanatig állt, azon
tűnődve, észrevette-e az állat, és odébbáll-e a nemszeretem szomszédságból. De a patkány háttal