Stephen King

az ember klasszikus vacakot akar, rögtön menjen el a végletekig, és hallgasson Beethovent,
Wagnert vagy effélét. Minek lacafacázni?
Az asszony hanyagul megkérdezte, hogy miből élt... annak az embernek a hanyagságával,
gondolta a fiú némileg sértődötten, akinek a számára sohasem jelentett gondot az olyan pórias
dolog, mint a "megélhetés". Rockénekes voltam, mondta, kissé megdöbbenve azon, milyen
fájdalommentesen tudja használni a múlt időt. Hol ezzel a bandával énekelt, hol azzal. Néha a
stúdiókban haknizott. Az asszony bólintott, és ezzel vége volt a témának. Larry egyáltalán nem
érzett vágyat, hogy meséljen a "Bébi, komálod az emberedet?" sikeréről – ez már a múlthoz
tartozott. Az akkori és a mostani élet között akkora hasadék tátongott, hogy azt nem is volt képes
teljesen fölfogni. Abban az életben egy kokainkereskedő elől menekült; ebben el tudott temetni egy
embert a Central Parkban, és ezt (többé-kevésbé) magától értetődőnek tekintette.
Tányérra tette a tojást, kitöltött egy csésze neszkávét sok tejszínnel és cukorral, ahogy az asszony
szerette (maga Larry a kamionsofőrök mondásához tartotta magát, miszerint "ha egy csésze tejszínt
és cukrot akarsz, minek kő' bele a kávé?"), és az asztalhoz vitte. Rita egy zsámolyon ült, keresztbe
fonta karjait, a könyökét szorongatta, és a sztereóra meredt. Debussy úgy csorgadozott a
hangszórókból, mint az olvasztott vaj.
– Tálalva! – hívta Larry.
Rita vérszegényen mosolyogva az asztalhoz lépett, úgy nézett a tojásra, ahogy a mezei futó
nézhet a pályán levő akadályokra, azután enni kezdett.
– Jó – mondta. – Igazad volt. Köszönöm szépen.
– Nincs mit – mondta a fiú. – Most ide figyelj. A következőt javaslom. Végigmegyünk az Ötödik
sugárúton a Harminckilencedik utcáig, ott nyugatra fordulunk. Átkelünk a Lincoln alagúton New
Jerseybe. Ott követhetjük északnyugatnak a 495-ös utat Passaicig, és... jó a tojás? Nem romlott?
Az asszony elmosolyodott. – Finom. – Újabb falatot vett a szájába, és leöblítette egy korty
kávéval. – Éppen erre volt szükségem. Folytasd, figyelek.
– Passaictól addig megyünk nyugatnak, amíg az út eléggé kitisztul, hogy autóval folytathassuk.
Azután úgy gondoltam, északkeletnek fordulhatnánk, irány New England. Egy nagy hurkot írunk le,
látod, mire gondolok? Hosszúnak tűnik, de azt hiszem, megtakarítanánk vele egy csomó balhét.
Talán lelünk Maine-ben, az óceán partján egy házat. Kitteryben, Yorkban, Wellsben, Ogunquitben,
esetleg Scarboroughban vagy Boothbay Harborban. Na, mi a véleményed?
Töprengve bámult ki az ablakon, miközben beszélt, és amikor visszafordult, csúnyán beijedt egy
pillanatra attól, amit látott. Rita olyan volt, mintha megtébolyodott volna. Mosolygott, de ez a
fájdalom és a félelem görcsös fintora volt. A verejték nagy, kerek cseppekben ütött ki az arcán.
– Rita! Jézus, Rita, mi...
– ...bocsánat! – Az asszony feltápászkodott, közben felrúgta a széket, majd átrohant a nappalin.
Az egyik lába beleakadt a zsámolyba, amelyen ült; a zsámoly az oldalára borult, akár egy
túlméretezett sakktábla. Az asszony majdnem elesett.
– Rita!
Ekkor már a fürdőszobában volt, és a fiú hallotta a görcsös öklendezést, ahogy a reggeli
visszajött. Ingerülten az asztalra csapott, fölállt és utánament. Hogy utálta, ha az emberek hánynak!
Ettől neki is hányhatnékja támadt. Felfordult a gyomra a sajt szagától. Rita a padló vörösbegytojás
színű kék csempéjén ült, maga alá húzott lábakkal, a feje még mindig ernyedten lógott a csésze fölé.
Egy darab vécépapírral megtörölte a száját, azután könyörögve nézett a fiúra. Az arca olyan
fehér volt, mint a papír.
– Sajnálom, nem tudok enni, Larry. De tényleg. Nagyon sajnálom.
– A nyavalyába, ha tudtad, hogy ez lesz a vége, akkor miért próbálkoztál?
– Mert azt akartad, hogy egyek. És nem akartam, hogy haragudj rám. De mégis haragszol, ugye?
Haragszol.
A fiúnak eszébe jutott az éjszaka. Rita olyan őrült energiával szeretkezett vele, hogy neki a
korára kellett gondolnia, és egy kicsit viszolygott. Mintha valamilyen testedző gép kapta volna el.
Gyorsan elment, úgyszólván önvédelemből, de Rita csak nagy sokára hanyatlott hátra, lihegve,
kielégítetlenül. Később, amikor már ő is majdnem elaludt, közelebb húzódott a fiúhoz, és Larryt