Stephen King

– Egy utazás kezdete – mondta, majd azzal folytatta, olyan halkan, hogy a fiú nem tudta, jól
hallja-e: "Indul a küszöbről az Út..."
– Tessék?
– Tolkienből idéztem – felelte Rita. – A Gyűrűk Ura. Mindig úgy gondoltam rá, mint a kalandok
kapujára.
– Minél kevesebb kaland, annál jobb – mondta Larry, ám szinte akarata ellenére is megértette,
hogy az asszony mire céloz.
Rita még mindig az utcát nézte. A kereszteződés közelében, a kőtornyok és a napfényt
visszaverő termopán üvegfalak közötti keskeny szurdokban mérföldeken át torlódtak az autók.
Mintha egész New York egyszerre döntötte volna el, hogy az utcán parkol.
– Jártam a Bermudákon, Angliában, Jamaicában, Montrealban, Saigonban és Moszkvában –
mondta az asszony. – De kirándulni azóta se voltam, hogy kislány koromban apám elvitt engem és
Bess nővéremet az állatkertbe. Induljunk, Larry.
EZT A SÉTÁT Larry Underwood sohasem felejtette el. Az jutott eszébe, hogy Rita nem is tévedett
túlságosan, amikor Tolkient idézte, az idő és a félig őrült, félig elragadtatott képzelet lencséin át
látott mesés tájakat, ahol tündék, entek, trollok és orkok hemzsegnek. New Yorkban egyikükkel
sem lehetett találkozni, de annyi minden megváltozott, annyi minden kizökkent önmagából, hogy
lehetetlen volt nem a fantázia fogalmaival gondolni rá. Az Ötödik és a Keleti Ötvennegyedik utca
sarkán, a parkon és az egykori túlzsúfolt üzleti negyeden túl egy ember lógott a lámpavasról,
nyakában FOSZTOGATÓ feliratú táblával. Egy hatszögletű szeméttartály tetején (amelynek
oldalán még frissnek tűnő hirdetés reklámozott egy műsort a Broadwayn) anyamacska szoptatta
cicáit, és élvezte a délelőtti napsütést. Kezében bőrönddel szélesen vigyorgó fiatalember lépett
hozzájuk, és azt mondta Larrynek, hogy ad neki egymillió dollárt, ha tizenöt percig használhatja a
nőjét. A millió feltételezhetően a bőröndben volt. Larry levette válláról a puskát, és azt mondta
neki, vigye a millióját máshova. – Hát persze, öreg. Ne orrolj rám, rendben? Azért nem
hibáztathatsz egy hapsit, ha próbálkozik, rendben? Jó mulatást. Csak lazán.
Nem sokkal azután érték el az Ötödik és Keleti Harminckilencedik utca sarkát, hogy ezzel az
emberrel találkoztak (Rita hisztérikus jókedvvel kizárólag John Bearsford Tiptonként volt hajlandó
emlegetni, ami semmit sem mondott Larrynek). Dél felé járt, Larry ebédet javasolt. Volt a sarkon
egy csemege, de amikor benyitott, olyan töményen tódult ki az oszló hús szaga, hogy Rita
hátrahőkölt.
– Jobb, ha nem megyek be, ha meg akarom őrizni azt a kevés étvágyamat, ami maradt –
mentegetőzött.
Larry gyanította, hogy találna bent füstölt árut – szalámit, kolbászt, ilyesmit –, de miután innen
négysaroknyira találkoztak "John Bearsford Tiptonnal", még annyi időre sem akarta egyedül hagyni
az asszonyt, amíg bemegy és körülnéz. Így aztán fél háztömbnyire nyugatra kerestek egy padot, és
szárított gyümölcsöt ettek szárított szalonnával. Az étkezést sajtos Ritz keksszel és egy termosz
jeges kávéval fejezték be.
– Ez alkalommal igazán éhes voltam – mondta büszkén az asszony.
A fiú visszamosolygott rá, jobban érezte magát. Jó volt mozogni, tenni valamit. Bizonygatta
Ritának, hogy jobban fogja érezni magát, ha elhagyják New Yorkot – akkor csak azért, hogy
mondjon valamit, de most, miután a saját kedve is emelkedett, úgy sejtette, tényleg ez az igazság.
New York olyan volt, mint egy temető, ahol a holtak még nem találtak nyugodalmat. Minél előbb
elhúznak innen, annál jobb. Talán még visszatalál Rita a parkbeli első nap hangulatához.
Mellékutakon elmennek Maine-be, és berendezkednek valamelyik puccos nyári lakban. Most
északra vándorolnak, aztán szeptemberben vagy októberben délnek. Nyáron Boothbay Harbor, télen
Key Biscayne. Klasszul csengett. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy amikor fölállt és a vállára
kanyarította a puskát, amelynek elhozatalához ő ragaszkodott, észre sem vette az asszony
fájdalomtól eltorzuló arcát.
Most nyugat felé tartottak. Az árnyékuk mögéjük került; először zömök volt, mint egy béka,
majd hosszabbodni kezdett, ahogy a délután előrehaladt. Elhagyták az Amerika sugárutat, majd a