Stephen King

43. FEJEZET
AZ OKLAHOMAI May főutcájának közepén egy halott ember hevert.
Nick nem lepődött meg. Sok holttestet látott, amióta elindult Shoyóból, és gyanította, hogy
ezredrészét se látta a hulláknak, amelyek mellett elhaladt. Egyes helyeken olyan erős halálszaga
volt a levegőnek, hogy már attól az ájulás kerülgette az embert. Egy halottal több vagy kevesebb
már nem számít.
De amikor a hulla felült, Nickben akkorát robbant a rettenet, hogy ismét elvesztette az
ellenőrzést a biciklije fölött. A bringa megbillent, azután kacsázni kezdett, majd felborult, és
gorombán odavágta Nicket az oklahomai 3-as számú országút betonjához. Megsebezte a kezét, és
fölrepedt a bőr a homlokán.
– Az ántiját, uram, maga ugyancsak elhasalt! – mondta a tetem, és elindult Nick felé olyan
léptekkel, amelyeket leginkább barátságos cammogásként lehet leírni. – Hát nem? Az biztos is!
Nick semmit sem hallott az egészből. Egy foltot nézett az aszfalton a két keze között, ahová
felhasadt homlokából csöpögött a vére, és azon töprengett, milyen mély lehet a seb. Amikor egy
kezet érzett a vállán, eszébe jutott a hulla, és négykézláb iszkolt arrébb. Ép szeme, amelyet nem
takart tapasz, villogott a rémülettől.
– Ne izgujjék má! – szólalt meg a halott, és Nick látta, hogy egyáltalán nem halott, hanem egy
fiatalember, aki boldogan néz rá. Egyik kezében whiskysüveget szorongatott, és Nick most már
mindent értett. Nem holttest volt, hanem élő ember, aki berúgott, és az út közepén feküdt le aludni.
Bólintott, hüvelyk- és mutatóujjából kört formálva. Ekkor egy meleg vércsepp pottyant abba a
szemébe, amelyet Ray Booth megmunkált, és csípni kezdte. Fölemelte a tapaszt, és az alkarjával
kitörölte a vért. Ma egy kicsivel többet látott, de ha becsukta a jó szemét, akkor a világ egyelőre
még visszahátrált valamilyen színes gomolyba. Helyére igazította a foltot, a járdához ment, és leült
egy kansasi rendszámú Plymouth mellé, amely lassan süppedt egyre mélyebbre a kerekein. A kocsi
tükröző lökhárítójában jól láthatta felhasadt homlokát. Csúnya volt, de nem mély. Majd megkeresi a
gyógyszertárat, fertőtleníti, és rátesz egy gyorstapaszt. Úgy vélte, még mindig elég penicillin van a
szervezetében ahhoz, hogy úgyszólván bármivel megküzdjön, de ilyen közel a golyóhorzsolás
emlékéhez borzadt a fertőzés gondolatától. Sziszegve szedegette ki a sódermorzsalékot a
tenyeréből.
A whiskysüveget szorongató ember kifejezéstelen arccal bámulta. Ha Nick felnézett volna,
bizonyosan rögtön látja a furcsaságát. Amikor ő elfordult, hogy a lökhárító tükrében megvizsgálja
sérüléseit, az ember arcából elszivárgott az élet. Üres lett, kifejezéstelen, redőtlen. Kifakult, de
tiszta melles nadrágot és súlyos munkásbakancsot viselt. Százhetvenkét centis lehetett, a haja olyan
szőke volt, hogy szinte fehérnek tetszett. Az üres tekintetű szem ragyogó kéksége a kukoricaselyem
hajjal félreérthetetlenül svéd vagy norvég ősökről árulkodott. Nem látszott többnek
huszonháromnál, de Nick később megtudta, hogy negyvenöt körül lehet, mivel emlékezett a koreai
háború végére, és a papájára, aki egy hónappal később egyenruhában jött haza. Az kizárt, hogy ezt
az ujjából szopta volna. A fantáziálás nem Tom Cullen műfaja volt.
Ott állt üres arccal, mint egy robot, amelyiknek kihúzták a dugóját. Azután apránként
visszaszivárgott az arcába a lélek. Whiskytől kivörösödött szeme pislogni kezdett. Elmosolyodott.
Ismét eszébe jutott, mi is a helyzet.
– Az ántiját uram, maga ugyancsak elhasalt! Hát nem? Az biztos is! – Pislogva nézte Nick vértől
ragacsos homlokát.
Nick elővett egy noteszt meg egy Bic tollat a mellzsebéből; egyik sem potyogott ki az eséskor.
Azt írta: "Csudára megijesztett. Azt hittem, hogy meghalt, erre fölült. Van gyógyszertár a
városban?"
Megmutatta az overallos embernek. Az átvette. Ránézett az írásra. Azután visszaadta, és
mosolygott. – Tom Cullen vagyok. Nem tudok olvasni. Csak harmadikig jártam, de akkor tizenhat
lettem, és a papám kivett az oskolából. Azt mondta, túl nagy vagyok.