Stephen King

– Hát nem John Wayne-re gondoltam, ő ugyanis halott.
– Úgy érted, nem is hallottad?
– Mit kellett volna hallanom? A túlsó parton vagyok. Hé, jól van, ugye?
– Kórházban van ezzel az influenzával. Gikszer Kapitánnyal, ahogy errefelé hívják. Nem mintha
olyan nevetséges lenne. Azt mondják, már egy csomóan belehaltak. Az emberek félnek, otthon
maradnak. Hat üres asztalunk van, és te is tudod, hogy a Jane-ben soha nem voltak üres asztalok.
– Hogy van?
– Ki tudja? Minden kórterem tömve van emberekkel, és nincs látogatás. Ez ijesztő, Larry. És egy
csomó katona is van itt.
– Kimenősök?
– A kimenősök nem hordanak fegyvert, és nem teherautó-karavánnal közlekednek. Egy csomóan
rendesen be vannak ijedve. Jobb neked, ha maradsz, ahol vagy.
– A hírekben egy szó sincs róla.
– Itt is csak arról írt néhány újság, hogy oltassuk magunkat újra influenza ellen. Viszont egyesek
azt rebesgetik, hogy a sereg trehányul bánt az egyik kis járványos köcsöggel. Hát nem rémítő?
– Ez csak ijesztgetés.
– Nálatok nincs ilyesmi?
– Nincs – felelte Larry, aztán az anyja náthájára gondolt. És az a rengeteg köhögés és tüsszentés
a metróban? Gondolta is, hogy olyan, mint egy tüdőbeteg-gondozó váróterme. De hát minden
városban sok a tüsszögés és a folyós orr. A náthabacilusok nyájszelleműek. Szeretnek megosztozni
a kincsen.
– Még Janey sincs itt – folytatta Arlene. – Azt mondta, lázas, és bedagadt a mandulája. Pedig azt
gondoltam, a vén kurva túl kemény ahhoz, hogy megbetegedjék.
– Amikor megszólal a jelzés, letelt a három perc – szólt közbe a telefonkezelő.
– Hát – mondta Larry –, úgy egy hét múlva vissza megyek, Arlene. Összejöhetünk.
– Részemről rendben. Mindig is szerettem volna egy híres lemezcsillaggal járni.
– Arlene! Ugye véletlenül sem hallottál egy Zsugás Dewey nevű alakról?
– Ó! – mondta nagyon meglepetten a lány. – Ó, a mindenit! Larry!
– Mi van?
– Hála istennek, hogy nem tetted le! Mégiscsak láttam Wayne-t két napja, mielőtt bement a
kórházba. Teljesen megfeledkeztem róla! A mindenit!
– Na és mi van?
– Van itt egy boríték. Azt mondta, a tiéd, de meg kért, hogy egy-két hétig tároljam a
pénztárfiókban, vagy adjam oda neked, ha látlak. Valami olyasmit mondott, hogy: "Fene szerencsés
lesz, ha nem Zsugás Dewey nyalja föl helyette."
– Mi van benne? – Larry áttette a kagylót az egyik kezéből a másikba.
– Egy pillanat. Megnézem. – Csönd, hasadó papír hangja, majd Arlene: – Egy betétkönyv. A
Kaliforniai Első Kereskedelmi Banktól. A végösszeg... aúú! Több mint tizenháromezer dollár. Ha
megkérsz, hogy menjek veled vacsorázni, az agyamat a sarokba vágom!
– Semmi szükség rá – vigyorodott el a fiú. – Kösz, Arlene. Őrizd meg nekem.
– Nem, majd bedobom az esőcsatornába. Seggfej.
– Jó az, ha szeretik az embert.
A lány felsóhajtott. – Te túl sok vagy, Larry. Majd olyan borítékba teszem, amelyiken
mindkettőnk neve rajta lesz. Akkor nem ejthetsz, mihelyt megérkezel.
– Erre semmi szükség, drágám.
Elköszöntek. Akkor megszólalt a telefonkezelő, három további dollárt követelve a társaságnak.
Larry, aki még mindig érezte az arcán a széles, bolond vigyort, készségesen behajigálta a pénzt a
lyukba.
Megnézte a fülke polcán szétterített aprót, kivett egy negyeddollárost, és bedobta. Egy pillanattal
később kicsengett az anyja lakásában. Az ember első gondolata, hogy megossza valakivel a jó hírt,
a második, hogy fejbe verje vele. Larry úgy gondolta – nem, hitte –, hogy most teljes mértékben az