Stephen King

Nick szíve meglódult, és a vér vadul lüktetett a halántékában. Még a látása is bizonytalankodni
kezdett, fénypontok táncoltak a látóterében.
Bólintott.
– Nem kísértet vagy?
Megrázta a fejét.
– Akkor mondj valamit. Ha nem vagy kísértet, mondj valamit.
Nick végighúzta a kezét a szája, majd a torka előtt.
– Ez meg mi akar lenni? – A lány hangja kicsit hisztérikussá vált. Nick nem hallotta... de
megérezte, látta az arcán. Nem mert közelebb lépni, mert ha megteszi, a lány elszalad. Nem
gondolta, hogy félne egy másik személytől; a lány inkább attól tarthat, hogy csak látomása van, és
be fog csavarodni. Megint kétségbeesett. Ha legalább beszélni tudna...
Ehelyett ismét eljátszotta némajátékát. Végül is ez volt az egyetlen, amit tehetett. Ez alkalommal
mintha megértették volna.
– Nem tudsz beszélni? Néma vagy?
Bólintott.
A lány élesen fölnevetett, leginkább csalódásában. – Vagyis végre felbukkan valaki, és az is
néma? Nick vállat vont, fanyarul elmosolyodott.
– Nahát – mondta a lány, és a polcok között elindult felé –, nem is vagy rosszképű. Ez is valami.
– Kezét a fiú karjára tette, mellének domborulata majdnem érintette azt a kart. Nick legalább
háromféle parfümöt érzett rajta, de a parfümök sem fedték el az orrfacsaró izzadságszagot.
– Julie-nak hívnak – mondta a lány. – Julie Lawry. És téged? – Kicsit vihogott. – Nem tudod
megmondani, igaz? Szegény. – Valamivel közelebb hajolt, és a melle végigsúrolta Nick karját. A
fiúnak kezdett nagyon melege lenni. Mi az ördög, gondolta feszengve, ez még gyerek.
Elhúzódott, elővette a zsebéből a noteszt, és írni kezdett. Egy-két sor után a lány a vállához
hajolt, hogy lássa, mit ír. Nem viselt melltartót. Jézus. Hát az biztos, hogy gyorsan legyőzte a
félelmét. Nick írása kissé egyenetlen lett.
– Ó, tyű! – mondta a lány, amikor a fiú írni kezdett – mintha Nick majom lenne, amely egy
különösen bonyolult kunsztot mutat be. Nick a noteszét nézte, így nem "olvashatta" le a lány
szavait, de érezte lélegzetének csiklandó melegét.
"Nick Andros vagyok. Süketnéma. Egy Tom Cullen nevű emberrel utazom, aki enyhén
fogyatékos. Nem tud olvasni, és abból se ért mindent, amit elmutogatok, csak ha nagyon
egyszerűek. Úton vagyunk Nebraskába, mert azt hiszem, ott lehetnek emberek. Gyere velünk, ha
akarsz."
– Jó! – vágta rá a lány, azután, mivel eszébe jutott, hogy sükettel van dolga, megkérdezte,
nagyon gondosan formálva a szavakat: – Tudsz szájról olvasni?
Nick bólintott.
– Jól van – mondta a lány. – Úgy örülök, hogy látok valakit, kit érdekel, hogy süketnéma vagy
fogyatékos. Itt olyan kísérteties. Alig tudok aludni, amióta kiment a villany. – Mint egy vértanú,
fájdalmas vonalakba rendezte az arcát, amelyek sokkal jobban illettek egy szappanopera
hősnőjéhez, mint élő emberhez. – Tudod, mami és papi két hete haltak meg. Mindenki halott rajtam
kívül. Olyan magányos voltam. – Zokogva vetette magát Nick karjaiba, és vonaglani kezdett a fiún,
a gyász trágár paródiájában.
Amikor elhúzódott, a szeme száraz volt és csillogott.
– Hé, csináljuk már! – mondta. – Te egész cuki vagy.
Nick szájtátva meredt rá. Ez nem igaz, gondolta.
Pedig igaz volt. A lány megrángatta az övét. – Na, gyerünk. Szedem a pirulát. Biztonságos. –
Egy pillanatra elhallgatott. – Ugye képes vagy rá? Úgy értem, csak azért, mert nem tudsz beszélni,
az nem jelenti azt, hogy erre sem vagy képes...
Nick kinyújtotta a kezét, talán a lány vállát akarta arrébb tolni, ehelyett a melléhez ért. Ennél
több ellenállásra nem volt képes. Az összefüggő gondolatok is elpárologtak az agyából. Lefektette a
lányt a padlóra, és meghágta.