Stephen King

Joe Bob bólintott.
– Kávét, Joe Bob? – kérdezte Hap.
– Asszem, nem kérek. – Komoran nézett rájuk. – Azt a helyzet, hogy nem tom, a feletteseim
örülnének-e, ha tudnák, hogy itt vagyok. Nem hinném. Szóval, ha azok a fickók idejönnek, ne
mondják meg nekik, hogy én adtam a tippet, jó?
– Miféle fickók, biztos úr? – kérdezte Vic.
– Az Egészségügyi Minisztériumból – válaszolta Joe Bob.
– Jesszus, kolera volt! Tudtam, hogy az! – szólt Vic.
Hap egyikről a másikra nézett. – Joe Bob?
– Semmit se tudok – felelte Joe Bob, és leült az egyik műanyag Woolco székre. Csontos térde
majdnem a füléig ért. Elővett a zubbonya zsebéből egy doboz Chesterfieldet, és rágyújtott. –
Aszongya Finnegan, az orvos szakértő...
– Na, az egy okostóni – mordult föl dühösen Hap. – Látnod kelletett volna, Joe Bob, hogy tettevette
magát itten. Mint a kiskokas, améknek először van merevedése. Elhallgattatta a népeket, meg
minden.
– Ja, nagy adag szar, kis fazékban – helyeselt Joe Bob. – Nahát, elhívta dr. Jamest, hogy nézze
meg ezt a Campiont, és egy harmadik orvost is hívtak, akinek a nevét sem tudom. Azután
Houstonba telefonáltak. Végül ma reggel három körül megérkeztek ezek, a Braintree melletti kis
reptérre.
– Kik?
– Patológusok. Hárman. A holtak mellett voltak nyolcig. Asszem, felszabdalták őket, bár ezt
nem tom biztosan. Azután fölhívták az atlantai Járványügyi Központot, azok meg délutánra lesznek
itt. De aszonták, hogy közben ideküldenek néhány fickót, és meg néznek mindenkit, aki este itt volt,
meg azokat is, akik a mentővel elvitték a hapsit Braintree-be. Nem tom, de nekem úgy tűnt, hogy
karanténba akarják rakni magukat.
– Mi a szent szar! – szólalt meg rémülten Hap.
– Az atlantai Járványügyi Központ szövetségi szerv – mondta Vic. – Tényleg kiküldenek egy
repülőre való szövetségit csak úgy, egy kis kolera miatt?
– Fogalmam sincs – felelte Joe Bob. – De úgy gondoltam, hogy joguk van tudni róla. Úgy
veszem ki abból, amit hallottam, hogy maguk csak segíteni próbáltak.
– Hálám, Joe Bob – mondta Hap vontatottan. – Mit szólott James és az a másik doktor?
– Nem sokat. De rémültnek látszottak. Még sose láttam ilyen rémült orvosokat. Nekem nem
nagyon tetszett.
Súlyos csönd ereszkedett rájuk. Joe Bob az italautomatához ment, s kivett egy üveg Frescát. A
szénsav halkan szisszent, amint fölnyitotta a kupakot. Amikor Joe Bob visszaült, Hap elővett a
pénztár melletti dobozból egy papír zsebkendőt, megtörölte csöpögő orrát, majd olajos overalljának
zsebébe dugta.
– Mi a helyzet Campionnal? – kérdezte Vic. – Meg tudott róla valamit?
– Még vizsgáljuk az ügyet – válaszolta Joe Bob árnyalatnyi fontoskodással. – Az igazolványa
szerint San Diegóból való, de a brifkójában talált iratok közül egy csomó már két-három éve lejárt.
Már nem érvényes a jogosítványa. A BankAmericardját 1986-ban adták ki, az is elvesztette az
érvényességét. Volt nála egy katonai igazolvány is, most azt ellenőrizzük. A kapitány gyanúja
szerint Campion legalább négy éve nem élt San Diegóban.
– Engedély nélküli eltávozás? – kérdezte Vic. Előhúzott egy nagy piros kendőt, krákogott,
azután beleköpött.
– Még nem tom. De a katonai igazolványa szerint 1997-ig volt a seregben, ő pedig civilben volt,
a famíliájával együtt, és kurva hosszú utat tett meg Kaliforniától, és hallgassatok arról, amit
mondtam!
– Jó, érintkezésbe lépek a többiekkel, mindenképp elmesélem nekik, amit mondtál – szólt Hap. –
Nagyon hálás vagyok.
Joe Bob fölállt. – Persze. Csak a nevemet hagyd ki. Igazán nem szeretném elveszíteni az
állásomat. A haverjaidnak nem muszáj tudniuk, hogy ki adta a fülest, igaz?