Stephen King

vagy csak gyakorolták a régi nagyokat, az olyanokat, mint a "Nobody but Me" és a "Double Shot of
my Baby's Love", amelyeket Johnny "igazi gáttörő" zenének nevezett.
Azután hazatért az otthonába, a saját otthonába, ahol Yvonne már elkészítette a vacsorát. Nem
ám szar tévévacsorát, hanem igazi házi kosztot. A lányt jól nevelték. Azután átmentek a nappaliba,
bekapcsolták a zajládát, és nézték a sorozatokat. Később szeretkeztek. A világ rendben volt, és az
övé volt. Akkor semmi sem rágta az agyát. Azóta se volt semmi, ami olyan jó lett volna. Semmi.
Rájött, hogy egy kicsit elpityeredett, és egy pillanatra utálta magát, amiért itt ül egy padon a
Central Parkban, és sírdogál a napon, mint valami nyugdíjas vén kripli. Azután eszébe jutott, hogy
minden alapja megvan siratni, amit elvesztett, és joga van megrendülni azon, hogy ilyen lett a világ.
Az anyja három napja halt meg. Az Isteni Irgalmasság Kórház folyosóján feküdt egy priccsen,
amikor meghalt, sokezernyi más beteg közé bezsúfolva, akik szintén buzgón haldokoltak. Larry
mellette térdelt, amikor Alice elment, és azt hitte, megőrül, hogy néznie kell, miként haldoklik az
anyja a bélsár- és vizeletszagban, a félrebeszélők, a fuldoklók, az eszelősek pokoli karattyolása, a
gyászolók jajveszékelése közepette. Az anyja nem ismerte meg többé; nem következett el a végső
felismerés pillanata. A mellkasa egyszerűen megállt zihálás közben, azután nagyon lassan
leereszkedett, ahogy az autó leül a lyukas kerékre. Vagy tíz percig kuporgott mellette, nem tudta,
mit tegyen, valami zavaros módon arra gondolt, hogy meg kellene várnia, amíg a halotti
bizonyítványt kiállítják, vagy valaki megkérdezi, mi történt. De látnia kellett, hogy mindenütt
ugyanez történik. Mint ahogy az sem volt kétséges, hogy ez itt az őrültekháza. Nem jött oda hozzá
egy komoly ifjú orvos, hogy kifejezze együttérzését, azután beindítsa a halál gépezetét. Előbb-utóbb
elvitték volna az anyját, mint egy zsák zabot, azt pedig nem akarta látni. Alice táskája az ágy alatt
volt. Larry talált benne egy tollat, egy hullámcsatot és az anyja csekk-könyvét. Egy lapot kitépett a
hátuljából, ráírta az anyja nevét, címét és némi számolgatás után a korát. A hullámcsattal az anyja
blúzának zsebére tűzte a cédulát, és sírva fakadt. Megcsókolta az anyja arcát, és sírva elmenekült.
Úgy érezte magát, mint egy szökevény. Az utcán kicsivel jobb volt, noha abban az időben az utcák
tele voltak bolondokkal, betegekkel és katonai őrjáratokkal. Most pedig itt ült ezen a padon, és
általánosabb dolgokat siratott: azt, hogy az anyja nem mehetett nyugdíjba, hogy a saját pályafutása
véget ért, siratta az időt, amikor L. A.-ben ült és a World Seriest nézte Yvonne-nal, tudva, hogy
később jön az ágy és a szerelem, és siratta Rudyt. Leginkább Rudyt. Bárcsak vigyorogva,
vállvonogatva kifizette volna Rudynak azt a huszonöt dollárt, megspórolva vele hat elveszett évet.
A MAJOM háromnegyed tizenkettőkor múlt ki.
Az ülőkéjén kuporgott fásultan, kezével támasztva az állát, azután a szemhéja megremegett,
előredőlt, és egy végső, borzalmas puffanással a betonra zuhant.
Larry nem akart tovább itt ülni. Fölállt, és céltalanul elindult a sétány és a nagy zenepavilon felé.
Vagy tizenöt perce még hallotta a messzeségből a szörnykiáltót, de mostanra nem maradt más hang
a parkban, mint a saját cipősarkának kopogása és a madarak csivitelése. Ok láthatóan nem kapták
meg az influenzát. Jó nekik.
A pavilonhoz közeledve észrevette, hogy egy nő ül az egyik padon. Ötven lehetett, de nagy
fáradsággal igyekezett fiatalabbnak látszani. Drágának tűnő, zöldesszürke nadrágot és ejtett vállú,
ráncolt selyem parasztinget viselt... bár Larry tudomása szerint a parasztok nem engedhetik meg
maguknak a selymet. Larry lépéseinek kopogására körülnézett. Egyik kezében tablettát tartott, és
olyan hanyagul dobta be a szájába, mint egy szem mogyorót.
– Hello – mondta Larry. A nő arca nyugodt volt, a szeme kék. Élesen sütött belőle az értelem.
Aranykeretes szemüveget viselt, és a retiküljét mintha nercprém díszítette volna. Négy gyűrűt
hordott: egy aranykarikát, két gyémántosat, meg egy krizoberill macskaszemet.
– Izé, nem vagyok veszélyes – mondta a fiú. Gondolta, hogy nevetséges ilyet mondani, de úgy
saccolta, hogy a nő legalább húszezer dollárnyi értéket visel az ujjain. Persze lehetnek
hamisítványok, de ez a nő nem úgy fest, mint aki üvegpasztára és cirkonra fanyalodik.
– Nem – mondta a nő –, nem látszol veszedelmesnek. Beteg sem vagy. – A hangja enyhén
megemelkedett az utolsó szónál, mintha a kijelentés félig-meddig udvarias kérdés lenne. Korántsem
volt olyan nyugodt, mint első pillantásra látszott; a nyakán oldalt kicsit tikkelt az izom, és kék