Stephen King

mint ahogy tojást se lehet kivenni a héjából anélkül, hogy feltörnénk. Ezeknek az újfajta
prédikátoroknak a nézete szerint a Sátán olyan, mint egyfajta kirakós játék – a világban élő összes
férfi, asszony és gyerek hozzátesz egy darabkát, hogy összeálljon. Igen, jó modernül hangzik, csak
az a baj vele, hogy nem igaz. És ha Nick megengedi magának, hogy továbbra is így gondolkozzék,
a sötét ember megeszi vacsorára.
– Álmodtál rólam – mondta a fiúnak. – Én nem létezem?
Nick bólintott.
– Én is álmodtam rólad. Te talán nem létezel? Istennek hála, itt ülsz egy notesszel a térdeden. Ez
a másik ember, Nick, ugyanúgy létezik, mint te vagy én. – Igen, létezik. A menyétekre és a sötétben
kinyíló vörös szemre gondolt. Rekedt volt a hangja, amikor folytatta: – Nem ő a Sátán – mondta –,
de ő és a Sátán ismerik egymást, és ősidők óta tanácskoznak.
A Biblia nem írja, mi történt Noéval és családjával, miután az ár leapadt. De nem lennék
meglepve, ha félelmetes tusakodás tört volna ki ama néhány ember lelkéért – a lelkűkért, a
testükért, a gondolkodásmódjukért. És nem lepne meg, ha velünk is ez történne.
Ő most a Sziklás-hegységtől nyugatra van. Előbb-utóbb keletre jön. Talán nem az idén, nem,
csak akkor, ha elkészült. És nekünk az a dolgunk, hogy megküzdjünk vele.
Nick zaklatottan rázta a fejét.
– De igen – mondta halkan az öregasszony. – Majd meglátod. Keserű napok állnak előttünk.
Halál és félelem, árulás és könnyek. És nem mindnyájan fogjuk megélni a végét.
– Nekem ez nem tetszik – motyogta Ralph. – Nincs elég bajunk a nélkül a pacák nélkül is, akiről
maga és Nick beszélnek? Nem elég baj nekünk, hogy nincsenek se doktorok, se villany, se semmi?
Miért kell nekünk még ezt a nyamvadt belépti díjat is leperkálnunk?
– Ezt nem tudom. Isten útja. Ő nem magyarázza el az indokait az Abby Freemantle-féléknek.
– Ha ez az Ő útja – mondta Ralph –, nahát, akkor szeretném, ha visszavonulna, és átadná az
irányítást valami fiatalabbnak.
"Ha a sötét ember nyugaton van", írta Nick, "akkor talán szednünk kéne a sátorfánkat és kelet
felé kellene indulnunk."
Abagail anya türelmesen rázta a fejét. – Nick, minden dolog az Urat szolgálja. Nem gondolod,
hogy ez a fekete ember is? Ezt teszi, akármilyen titokzatos is az Úr célja. A fekete ember követni
fog téged, mindegy, hova futsz, mert Isten célját szolgálja, és Isten azt akarja, hogy megküzdj vele.
Semmi haszna annak, hogy az ember megfusson a Seregek Urának akarata elől. Az az ember vagy
asszony, aki megpróbálja, csupán a fenevad gyomrában végzi.
Nick gyorsan írt valamit. Ralph tanulmányozta, megdörgölte az orrát, és nagyon szerette volna,
ha nem kellene felolvasnia. Az effajta öreg mamák nem csípik az ilyen dumákat, amit Nick most írt.
Valószínűleg szentségtörésnek fogja nevezni, méghozzá olyan hangosan, hogy felveri a házat.
– Mit mond? – kérdezte Abagail.
– Azt mondja... – Ralph megköszörülte a torkát; kalapján táncolt a toll. – Azt mondja, hogy nem
hisz Istenben. – Miután az üzenetet továbbította, boldogtalanul nézett a cipőjére, és várta a
robbanást.
De az öregasszony csak kuncogott, aztán fölállt, és odament Nickhez. Megfogta a kezét és
megpaskolta. – Az Isten áldjon meg, Nick, nem számít az. Ő hisz benned.
A MÁSNAPOT IS Abby Freemantle otthonában töltötték, és ez volt a legszebb napjuk azóta, hogy a
szuperinfluenza visszahúzódott, mint ahogy a vizek leapadtak az Ararát hegyén. Az eső valamikor
hajnalban elállt, kilenc órára az égbolt kellemes középnyugati freskóvá változott, napsütéssel és
felhőfoszlányokkal. Minden irányban kukorica villódzott, mint a drága smaragd. Hetek óta nem volt
ilyen hűvös.
Tom Cullen azzal töltötte a délelőttöt, hogy kezét széttárva föl-le rohangált a kukoricasorok
között, és riogatta a varjakat. Gina McCone elégedetten ült a porban a kerékhinta mellett, és a
rengeteg papírbabával játszott, amelyeket Abagail talált a hálószobaszekrénye egyik fiókjának
mélyén. Előzőleg ő és Tom a Fisher-Price garázzsal játszottak, amelyet Tom hozott az oklahomai
May áruházából. Tom egész készségesen megtette, amit Gina akart.