Stephen King

– Az, hogy "Elmentünk a coloradói Boulderbe. Mellékutakon haladunk, hogy elkerüljük a
forgalmi dugókat. 14-es polgári sáv" – olvasta Olivia.
– És mit jelent ez? – kérdezte az éppen odaérkező June. Fölkapta Ginát, és figyelték Nicket,
amint gondosan a földbe szúrja a karót, úgy, hogy a felirat az Abagail anya udvarába vezető földút
felé nézzen. A karó utolsó, méteres darabja eltűnt a földben. Most már csak egy szélvihar döntheti
ki. Természetesen a világnak ebben a részében előfordulnak hatalmas szélviharok; arra gondolt,
amelyik kis híján elvitte őt és Tomot, meg hogy mennyire féltek a pincében.
Írt valamit a noteszbe, azután June-nak nyújtotta.
"Az egyik, amit Dicknek és Ralphnak szereznie kell Columbusban, egy CB-rádió. Valakinek
egész nap a 14-es sávot kell majd figyelnie."
– Ó – biccentett Olivia. – Okos.
Nick komolyan megkocogtatta a homlokát, és elmosolyodott.
A két nő visszament teregetni. Gina fél lábon szökdécselve visszatért a játék autókhoz. Nick
keresztülment az udvaron, fölhágott a tornác lépcsőjén, és leült a szundikáló öregasszony mellé.
Kinézett a kukoricaföldre, és azon tűnődött, mi vár rájuk.
Ha te mondod, Nick, hogy kell, hát legyen.
Vezetővé vált. Megválasztották, és még csak nem is értette, hogy miért. Az ember nem fogad el
parancsokat egy süketnémától; olyan ez, mint egy rossz vicc. Dicknek kellett volna vezetni őket. Az
ő szerepe a balról harmadik alabárdosé, néma szerep, akit csak az anyja ismer meg. De attól kezdve,
hogy találkozott Ralph Brentnerrel, aki csak úgy ment bele a vakvilágba az országúton, elkezdődött
az a játék, hogy valaki mondott valamit, aztán őt nézte, helyeslést várva. A nosztalgia köde máris
kezdte belepni azt a néhány napot Shoyo és May között, mielőtt találkozott volna Tommal és a
felelősséggel. Könnyű volt elfelejteni, hogy milyen magányos volt, mennyire félt, hogy a folytonos
lidércnyomások az őrület előjelei. Könnyű volt arra emlékezni, hogy csupán magára kellett
vigyáznia, alabárdosnak kellett lennie, balról a harmadiknak, statisztának ebben a szörnyű játékban.
Tudtam, ahogy megláttalak. Te vagy az, Nick. Isten megjelölte ujjával a szívedet...
Nem, ezt nem tudom elfogadni. Mellesleg Istent sem. Legyen az öregasszonynak egy Istene, az
öregasszonyoknak szükségük van Istenre, éppen úgy, mint a beöntésre vagy a Lipton zacskós teára.
Ő egyszerre egy dologra fog összpontosítani, arra, hogy egyik lábát a másik elé rakja. Juttassuk el
őket Boulderbe, azután majd meglátják, hogyan tovább. Az öregasszony azt mondta, hogy a sötét
ember tényleg létezik, nem csupán egy lélektani jelkép, de ő ezt sem akarta elhinni... a szívében
mégis elhitte. A szíve elhitt mindent, amit az öregasszony mondott, és ez megrémítette. Nem akart
vezető sem lenni.
Te vagy az, Nick.
Egy kéz szorította meg a vállát. Ugrott egyet ijedtében, azután megfordult. Az öregasszony
fölserkent a szundikálásból. Lemosolygott a fiúra karfa nélküli hintaszékéből.
– Csak ülök itt, és a Nagy Válságra gondolok – mondta. – Tudod-e, hogy egymérföldes körben a
tatámé volt itt minden föld? Ez így igaz. Nem kis fortély egy fekete embertől. Én meg gitároztam és
énekeltem a Grange Hallban ezerkilencszázkettőben. Régen volt, Nick. Nagyon-nagyon régen.
Nick bólintott.
– Azok voltak a szép napok, Nick – legalábbis a legtöbbje. De asszem, semmi sem tart örökké.
Csak Isten szeretete. A tata meghalt, és a fiai megosztoztak a földön, egy darab jutott az első
férjemnek is, nem sok, valami hatvan hektár. Ennek a hatvannak egy részén áll ez a ház is. Négy
hektár, ennyi maradt. Ó, gondolom, most akár az egészet visszavehetnem, de valahogy nem lenne
ugyanaz.
Nick megpaskolta a csont-bőr kezet. Az öregasszony nagyot sóhajtott.
– A testvérek nem mindig tudnak összedolgozni, és többnyire patvarkodnak. Csak gondolj
Káinra és Ábelre! Mindenki előmunkás akart lenni, senki sem kívánt béres lenni! Eljött 1931, és a
bank visszavonta a papírjait. Akkor már összefogtak volna, de addigra késő volt. 1945-re minden
elveszett, kivéve az én hatvan hektáromat, meg azt a negyven vagy ötven hektárt, ahol most
Goodellék háza áll.
Előkereste a zsebkendőjét a ruhája zsebéből, lassan, elgondolkodva megtörölgette a szemét.