Stephen King

16. FEJEZET
EGY NAPPAL KÉSŐBB, június 23-án az ország egy másik részében nagy fehér Connie száguldott
északnak a 180-as műúton. Mehetett úgy kilencvennel-százzal, fehér dukkózása vakított, a
krómdíszek szikráztak, de a hátsó ablakok is vad villogással verték vissza a napot.
A Connie kanyargós és elég értelmetlen utat tudhatott maga mögött, amióta Poke meg Lloyd
megölték a tulajdonosát, és ellopták valahol Hachitától délre. Fel a 81-esen az US80-as műútig,
ahol Poke és Lloyd kezdtek idegesek lenni. Hat embert öltek meg az utóbbi hat napban, beleérve a
Continental tulajdonosát, a feleségét és a csúszómászó lányukat. De nem a hat gyilkosság miatt
majréztak a sztrádán. Az anyag és a fegyverek miatt. Öt gramm haskó, egy bádog burnótszelence,
benne isten tudja, mennyi kokó, és nyolc kiló marcsa. Továbbá két 38-as, három 45-ös, egy 357-es
Magnum, amelyet Poke az ő pokerátorának hívott, hat golyós puska – kettő lefűrészelt csövű,
csőtáras – meg egy Schmeisser géppisztoly. A gyilkosság kissé meghaladta felfogóképességüket, de
azt mindketten tudták, mekkora bajba kerülhetnek, ha az arizonai állami rendőrség elcsípi őket egy
lopott kocsival, amelyik tele van anyaggal meg ölővassal. Mindennek a tetejébe államközi
szökevények voltak. Amióta áthaladtak a nevadai határon.
Államközi szökevények. Lloyd Henreidnek tetszett a kifejezés. Ezt kapd ki, kis hapsi! Nesze egy
ólmos szendvics, randa zsaru!
Így hát északnak fordultak Demingnél, és most a 180-ason téptek; átmentek Hurleyn, Bayardon
meg egy valamivel nagyobb városon, Silver Cityn, ahol Lloyd vett egy csomag hamburgert meg
nyolc tejturmixot (mi az istennek vásárolt nyolcat az anyaszomorítóból?, hamarosan csokit fognak
vizelni), miközben olyan üresen, mégis vidáman vigyorgott a pincérnőre, hogy az még órák múlva
is ideges volt. Már azt hittem, az a hapsi rögvest megöl, úgy nézett rám, mesélte délután a
főnökének.
Elhagyva Silver Cityt keresztülbőgtek Cliffen, és az út most ismét nyugat felé kanyarodott,
éppen abba az irányba, amerre nem akartak menni. Átrepesztettek Buckhornon, és ismét itt voltak
ezen az isten háta mögötti vidéken, kétsávos aszfaltúton, homok meg zsályabokrok között, a
háttérben dombok és mesák, mindig ugyanaz a régi nóta, legszívesebben leokádná az ember.
– Kezd elfogyni a benzin – jelezte Poke.
– Nem fogyna, ha nem hajtanál olyan kurva gyorsan – morogta Lloyd. Belekortyolt a harmadik
tejturmixba, öklendezni kezdett, leeresztette az ablakot, és az egész maradékot kihajította, beleértve
azt a három tejturmixot, amelyekbe még bele sem kóstoltak.
– Hopp! Hopp! – kiáltotta Poke. Rugdosni kezdte a gázpedált. A Connie meglódult, leült,
meglendült.
– Adj neki, cowboy! – bömbölte Lloyd.
– Hopp! Hopp!
– Rágyújtasz?
– Szívjon, akinek van mit – mondta Poke. – Hopp! Hopp!
Egy nagy, zöld tornazsák volt a padlón Lloyd lábai között. Benne nyolc kiló marihuána.
Belenyúlt, kivett egy marékkal, és egy szivar méretű jointot sodort.
– Hopp! Hopp! – A Connie ide-oda járt a fehér záróvonalon.
– Ne csinád! – üvöltötte el magát Lloyd. – Szétszórom az egészet!
– Marad épp elég... hopp!
– Passzoljuk el az anyagot, apám. El kell passzolni ezt az anyagot, különben elcsípnek, és
valakinek a csomagtartójába végezzük.
– Jól van, haver. – Poke ismét rendesen vezetett, de duzzogva nézett maga elé. – A te ötleted
volt, a te kibaszott ötleted.
– Azt mondtad, jó ötlet.