Stephen King

ESTE HAT ÓRÁRA elérte North Berwicket, egy kisvárost, ahol összefutott a 9-es és a 4-es műút.
Elhatározta, hogy itt letáborozik, és reggel továbbmegy a tengerpart felé.
A 9-es és 4-es út kereszteződésénél volt egy kis bolt, ahol kiemelt egy hatos rekesz sört a döglött
hűtőből. Black Label volt, ezzel a márkával még nem találkozott – feltételezhetően helyi
gyártmány. Elvett még egy nagy zacskó Humpty Dumpty sós-ecetes krumpliszirmot, meg két doboz
Dinty Moore marhagulyást. Betette a hátizsákjába, és kiment a boltból.
Szemben egy étterem volt, és Larrynek egyetlen pillanatra úgy rémlett, mintha két hosszú árnyék
húzódna vissza a látóteréből. Lehet, hogy csak a szeme csalta meg, de nem hitte. Fontolgatta, hogy
átfut az úttesten, és megpróbálja meglepni őket a rejtekhelyükön: ipiapacs, vége a játéknak, srácok.
De aztán úgy döntött, mégsem teszi. Tudta, milyen a félelem.
Inkább tolta egy kicsit a bringát a műúton; a megtömött táska a kormányon himbálózott. Egy
facsoport mögött meglátott egy nagy, téglafalú iskolát. Annyi fát gyűjtött össze a ligetben, hogy telt
belőle egy tisztességes tűzre; neki is látott az iskola aszfaltozott játszóudvarának közepén. A
közelben patak csörgedezett, elfolyt egy szövőgyár mellett, azután eltűnt az országút alatt.
Behűtötte a patakvízben a söröket, és a saját dobozában megfőzte az egyik gulyást. Beleült a
játszóudvar egyik hintájába, lassan lengett előre-hátra, úgy ette meg a gulyást cserkész
evőeszközével, miközben árnyéka hosszan elnyúlva keresztezte a kosárlabdapálya kifakult vonalait.
Elgondolkozott, miért fél olyan kevéssé azoktól az emberektől, akik követik őt – mert most már
biztos volt benne, hogy legalább ketten, de lehet, hogy többen vannak. Ezzel kapcsolatban az is
eszébe jutott, miért érezte olyan jól magát egész nap, mintha a tegnap délutáni alvás során kiürült
volna a szervezetéből valami fekete méreg. Csak pihenésre volt szüksége? Ez minden? Túl
egyszerűnek látszott.
Ha ésszerűen gondolkozik, azt kell feltételeznie, hogy ha követői bántani akarnák, már
megpróbálkoztak volna vele. Lesből lelőtték volna, vagy arra kényszerítik, hogy adja oda a saját
fegyverét. Elvehettek volna, amit akarnak... de ismét csak ésszerűen gondolkozva (olyan jó volt
ésszerűen gondolkozni, mert az utóbbi néhány napban egész gondolkodása elmerült a rettegés maró
savfürdőjében), ugyan mije lehet, amire áhítozhatnának? Ami a világi javakat illeti, mindenkinek
jut elegendő, mert rendkívül kevés volt az a mindenki, aki megmaradt. Miért bajlódna az ember
azzal, hogy lopakodik és gyilkol és az életét kockáztatja, most, amikor Amerika összes kirakatában
elérhető minden, amiről az ember valaha is álmodozott a budiban, a Sears katalógussal az ölében?
Csak betöri az üveget, bemegy és elviszi.
Minden, kivéve embertársaink társaságát. Ez volt a prémium, és ezt Larry is nagyon jól tudta.
Épp azért nem félt igazán, mert úgy gondolta, ezeknek az embereknek éppen erre van szükségük.
Vágyuk előbb-utóbb legyőzi félelmüket. Ő vár, amíg ez bekövetkezik. Nem tör rájuk, hogy
szétriassza őket, mint valami fogolycsapatot; az csak rontana a dolgokon. Két nappal ezelőtt
valószínűleg olajra lépett volna, ha észrevesz valakit. Túlságosan ki volt borulva ahhoz, hogy mást
tegyen. Így hát várhat. De öregem, most már komolyan látni akart valakit. Komolyan.
Visszament a patakhoz, és elöblítette étkészletét. Kihalászta a hatos csomag sört a vízből, és
visszatért a hintához. Lepattintotta az első doboz tetejét, és az étterem felé emelte a sört, ahol az
árnyakat látta.
– Egészségetekre! – mondta, és egy húzásra lenyelt fél doboz sört. Csak úgy csúszott!
Hét óra is elmúlt, mire végzett a hat dobozzal, a nap nyugodni készült. Szétrugdosta a tábortűz
utolsó néhány zsarátnokát, és összeszedte a holmiját. Azután félig részegen, kellemes hangulatban
negyed mérföldet kerekezett a 9-es úton, ott talált egy házat, amelynek szúnyoghálós tornáca volt.
A biciklit leállította a pázsitra, elővette a hálózsákját, és egy csavarhúzóval kifeszítette a tornácajtót.
Ismét körülnézett, remélte, hogy meglátja a férfit vagy nőt – érezte, hogy még mindig szemmel
tartják –, de az utca csöndes és üres volt. Megvonta a vállát, és bement.
Korán volt, arra számított, hogy legalább egy darabig álmatlanul hever majd, de láthatólag még
mindig volt lemaradása az alvásban. Tizenöt perccel azután, hogy lefeküdt, már aludt is, lassan,
egyenletesen lélegzett, a puska a jobb keze ügyében.