Stephen King

A fiú kiment a házból, megállt a járdán, és azon tűnődött, hogyan tovább. Ha tudna vezetni,
akkor még kezdhetne valamit. De...
Észrevette, hogy a túloldalon gyerekbicikli hever a gyepen az egyik ház előtt. Odament, ránézett
a házra, amelyhez a bicikli tartozott, és amelyen leengedték a redőnyöket (akárcsak a zavaros
álmaiban látott házakét), azután az ajtóhoz lépett, kopogtatott. Senki sem felelt, pedig megismételte.
Visszatért a bringához. Kicsi volt, de annyira nem, hogy ne tudott volna menni rajta, ha nem
zavarja, hogy a térde a kormánynak ütközik. Természetesen nevetségesen fog festeni, de nem hitte,
hogy maradtak még Shoyóban, akik láthatnák... ha mégis, azok közül is kevésnek lesz kedve a
nevetéshez.
Fölült a biciklire, és ügyetlenül végigpedálozott a Fő utcán, el a fogda mellett, azután keletre a
63-as úton, arrafelé, ahol Joe Rackman az útépítőnek álcázott katonákat látta. Ha még ott vannak, és
valóban katonák, akkor átadhatja nekik Billy Warnert és Mike Childresst. Már amennyiben Billy
életben marad addig. Ha ezek az emberek karanténba zárták Shoyót, akkor bizonyosan ők felelnek a
shoyói betegekért is.
Úgy rémlett, egy órán át pedálozott az úttesten, a bicikli eszelősen kanyargott a záróvonalon,
Nick térde egyhangú szabályossággal ütődött a kormánynak. De mire odaért, a katonák vagy
útépítők vagy akármik már elmentek. Néhány füstgyertya maradt csak, az egyik még szikrázott. Két
narancsszínű fűrészbak állta el az utat. Az úttestet felbontották, noha Nick szerint azért át lehetett
jutni rajta, ha az ember nem nagyon izgatja magát a kocsija rugója miatt.
Fekete cikázást vélt látni a szeme sarkából. Ugyanakkor feltámadt a szellő, csak afféle lágy nyári
fuvallat, de ahhoz elég, hogy magával hozza a rothadás érett és émelyítő szagát. A fekete mozgás
egy légyfelhőtől származott, amely folyamatosan hullámzott. Nick átment az út másik oldalán
húzódó árokhoz. Az árok mélyén, egy ragyogóan új, hullámbádog csőszelvény mellett négy ember
holtteste hevert. Nyakuk és dagadt arcuk fekete volt. Nick nem tudta, katonák-e vagy sem, de nem
ment közelebb. Miközben visszafelé tartott a biciklihez, folyvást azt mondogatta magának, hogy
nincs itt semmi ijesztő, azok az emberek meghaltak, és a holtak nem árthatnak. Mire húszlépésnyire
jutott az ároktól, már futott, és pánikba esve tekert visszafelé Shoyo irányába. A város határában
nekiment egy kőnek, és összetörte a bringát. Átesett a kormányon, beverte a fejét, és felsértette a
kezét. Egy pillanatig csak kuporgott az út közepén, és egész testében reszketett.
NICK AZON A NAPON, azaz tegnap délelőtt másfél órán át kopogtatott és csöngetett. Csak lesz
valaki, aki jól van, mondta magának. Ó teljesen jól érezte magát, bizonyosan nem ő az egyetlen.
Kell lennie valakinek, egy férfinak, egy nőnek, talán egy tizenévesnek, akinek van
tanulójogosítványa, és esetleg azt mondja: Ja, hát persze! Vigyük be őket Camdenbe. A kombival
megyünk. Vagy valami hasonlót.
De nem válaszoltak tucatszori kopogásra és csengetésre sem. Az ajtót annyira nyitották ki,
amennyire a lánc engedte, kikukkantott egy beteg, de reménykedő arc, meglátta Nicket, és a remény
elhalt. Az arc tagadóan ingott ide-oda, aztán becsukódott az ajtó. Ha Nick tud beszélni, akkor
érvelhetett volna, hogy aki járni képes, vezetni is tud. Ha elviszik a foglyait Camdenbe, maguk is
eljuthatnak a kórházba. Ott meggyógyítják őket. De hát nem tudott beszélni.
Néhányan megkérdezték, nem látta-e Soames doktort. Egy ember hagymázas dühében kivágta
kis tanyaháza ajtaját, egy szál alsógatyában kitámolygott a tornácra, és meg akarta ragadni Nicket.
Azt mondta, most megteszi, "amit már Houstonban meg kellett volna". Valami Jenner nevű alaknak
nézte Nicket. Ide-oda tántorgott a tornácon a fiú után, mint zombi egy huszadosztályú rémfilmben.
A heréi borzalmasan megdagadtak; olyan volt az alsónadrágja, mintha görögdinnyét gyömöszölt
volna bele. Végül összeesett a tornácon. Nick hevesen dobogó szívvel figyelte a fűből. A férfi
lagymatagon megrázta az öklét, azután négykézláb bemászott a házba, nem bajlódva azzal, hogy
becsukja maga után az ajtót.
De a legtöbb ház megmaradt némának és rejtélyesnek. Nick végül nem tehetett már semmit.
Álmainak balsejtelme sompolygott körülötte, és egyszerűen nem bírta kiverni a fejéből, hogy sírok
ajtaján kopogtat, halottakat igyekszik fölkelteni, s a tetemek előbb-utóbb válaszolni fognak. Az sem