Stephen King

34. FEJEZET
DONALD MERWIN ELBERT, homályos és zavaros általános iskolai múltjának ismerői számára
Szemétláda Ember, hosszú ideje, napok óta (hány napja? ki tudja? Szemétláda Ember biztosan nem)
őgyelgett fel-alá az indianai Powtanville utcáin, hőkölve a fejében zsinatoló hangoktól, miközben
hol félreugorva, hol a kezét fölemelve védekezett a kövek ellen, amelyekkel a kísértetek hajigálták.
Hé, Szemétláda!
Hé, Szemétláda Ember, csíplek, Szemét! Gyújtottál valami kis tüzecskét ezen a héten?
Szemét, mit szólt Semple nyanya, amikor meggyújtottad a nyugdíjcsekkjét?
Hé, Szemétbébi, nem akarsz venni egy kis benzint?
Hogy tetszett a sokk-kezelés, odale Térre Haute-ban, Szemétke?
Szemét...
Hé, Szemétláda...
Néha tudta, hogy ezek a hangok nem igaziak, de olykor azért rájuk kiabált, hogy hagyják abba,
és csak ekkor jött rá, hogy kizárólag egy hang van, a sajátja, az verődik vissza a házakról és a boltok
homlokzatáról, a Scrubba-Dubba Autómosó salakbeton faláról, ahol valamikor dolgozott, és ahol
ült, ma, június 30-a reggelén, és egy mogyoróvajtól, lekvártól, paradicsomtól és Gulden's Diablo
mustártól lucsogó nagy szendvicset evett. Nem volt más hang a sajátján kívül, az csapódott a
házaknak és a boltoknak, majd visszafordult, mint egy nemszeretem vendég, vissza az ő füléhez.
Mert Powtanville valahogy kiürült. Mindenki elment... vagy nem is? Neki mindig azt mondták,
hogy bolond, ilyet csak egy dilis gondolhat, hogy a szülővárosa kiürült, nincs benne senki rajta
kívül. De a szeme folyvást visszatért az olajtartályokhoz a látóhatáron, amelyek hatalmasak, fehérek
és kerekdedek voltak, mint az alacsony felhők. A tartályok Powtanville és a műút között álltak,
amely Garyba és Chicagóba vezetett, és ő tudta, mit akar tenni, és hogy az nem álom. Rossz dolog,
de nem álom, és ő majd nem tehet ellene.
Megégett az ujjad, Szemét?
Hé, Szemétláda Ember, nem tudod, hogy aki a tűzzel játszik, bepisil?
Mintha elfütyült volna mellette valami, és ő zokogva fölemelte a kezét, a porba ejtette a
szendvicset, behúzta a nyakát, de nem volt semmi, nem volt ott senki. A Scrubba-Dubba Autómosó
salakbeton fala mögött csak a 130-as indianai országút húzódott Gary felé, de először elhalad a
Cheery Olajvállalat hatalmas tartályai mellett. Hüppögve fölemelte a szendvicset, amennyire tudta,
letörölte a szürke port a fehér kenyérről, és ismét majszolni kezdte.
Ők álmok voltak? Valaha élt az apja, és a seriff lelőtte az utcán a metodista templom előtt, és
neki azóta ezzel kellett élnie.
Hé, Szemét, Greeley seriff lelőtte az öregedet, mint egy veszett kutyát, tudtad, te kibaszott
agyatlan?
Az apja bent volt az O'Toole-ban, és volt valami szájalás, és Wendell Elbertnek volt pisztolya,
megölte vele a csapost, azután hazament, és megölte Szemétláda két bátyját és nővérét – ó, Wendell
Elbert furcsa, méregzsák ember volt, Powtanville-ben bárki megmondhatja, hogy már ez előtt az
este előtt réges-rég begolyózott, és azt is megmondhatják, hogy az alma nem esett messze a fájától –
, és megölte volna Szemétláda anyját is, csakhogy Sally Elbert sikoltozva elmenekült az éjszakába,
karjában ötéves fiával, a később Szemétláda Ember néven ismert Donalddal. Wendell Elbert a
bejárati lépcsőn állt, és lőtt rájuk menekülés közben, a golyók vijjogtak és fölcsapták a port az útról,
míg végül az utolsó lövésnél felrobbant a kezében az olcsó pisztoly, amelyet egy niggertől vásárolt
a Chicago utcában. A szétfröccsenő szilánkok elvitték az arca nagy részét. Akkor elindult az utcán,
folyt a szemébe a vér, üvöltött, és hadonászott az olcsó pisztoly csonkjával, amelynek csöve
felfúvódott és szétnyílt, akár egy vicces robbanó szivar, és ahogy odaért a metodista templomhoz,
jött Greeley seriff Powtanville egyetlen járőrkocsijával, és ráparancsolt, hogy álljon meg és dobja el
a fegyvert. Wendell Elbert ehelyett rászögezte szombat esti speciálja roncsát a seriffre, az pedig