Stephen King

Stu visszament, kileselkedett a saroknál, azután elindult ugyanarra, ahonnan jött. A fehér ruhás
halott összetöpörödött a távolságtól, alig volt nagyobb egy pöttynél, de olyan változatlannak és
öröknek rémlett, hogy Stunak rohanni lett volna kedve, olyan gyorsan, ahogy csak bír.
Jobbra fordult, ismét háttal a hullának. Húsz méterrel arrébb a folyosó megint kettéágazott T
alakban. Stu jobbra fordult, és újabb irodák mellett haladt el. A folyosó a mikrobiológiai laborban
ért véget. Az egyik fülkében alsónadrágos fiatalember dőlt az íróasztalára. Kómában volt, orrából,
szájából folyt a vér. Lélegzése halott kukoricaszárak között zörgő októberi szélre emlékeztetett.
Ekkor Stu csakugyan futásnak eredt, futott egyik folyosóról a másikra, egyre inkább abban a
meggyőződésben, hogy innen nincs kiút, legalábbis ezen a szinten. Űzte lábdobogásának
visszhangja, mintha Elder vagy Vic elélt volna addig, hogy egy osztag kísérteties katonai rendőrt
küldjön a nyomába. Ezt kiszorította egy másik rémkép, amely valahogy kapcsolatban állt az utóbbi
éjszakák furcsa álmaival. Annyira beleette magát ez a gondolat, hogy félt megfordulni, félt, ha
megteszi, egy fehérbe öltözött alakot látna, amely hosszú lépésekkel közeledik, fehérbe öltözött
alakot, akinek nincs arca, csupán a feketeség a plexi arcvédő mögött. Valamilyen félelmetes jelenés,
egy orgyilkos a normális időn és téren túlról.
Stu lihegve befordult egy sarkon, tíz lépést futott, mielőtt rájött volna, hogy ez a folyosó
zsákutca, és nekirontott egy ajtónak, amely fölött jelzés volt. A jelzés úgy szólt, hogy KIJÁRAT.
Meglökte a rúd alakú fogót, noha meg volt győződve róla, hogy meg sem mozdul, azonban
könnyedén kinyílt. Lement négy lépcsőfokot egy újabb ajtóig. A lépcsőfordulótól balra újabb fokok
ereszkedtek alá a sűrű sötétben. Ennek a második ajtónak a felső része tiszta üveg volt, cikcakkos
dróttal megerősítve. Mögötte pedig csak éjszaka volt, a csodálatos, lágy, nyári éjszaka, és teljes
szabadság, amiről ember csak álmodhat.
Stu még mindig megigézve bámult kifelé, amikor a kéz kinyúlt a lépcsőház sötétjéből, és
megragadta a bokáját. A lélegzet megakadt Stu torkában, mint egy szálka. Körülnézett, a hasában
dermesztő jégtáblák úszkáltak, és meglátott a sötétben egy fölfelé fordított, véres, vigyorgó arcot.
– Gyere le, és egyél csirkét velem, szépségem! – súgta rekedten a haldokló. – Ooooolyan sötét
van...
Stu fölordított, és ki akarta tépni magát. A vigyorgó lény a sötétségből nem engedte; beszélt,
vigyorgott és kuncogott. Vér vagy epe szivárgott a szája sarkából. Stu belerúgott a bokáját markoló
kézbe, azután rátiport. A lépcsőház sötétjében lebegő arc eltűnt. Tompa puffanások sorozata
hallatszott... azután elkezdődött a sikoltozás. Hogy fájdalom vagy düh okozta azt Stu nem tudta
volna megmondani, nem is érdekelte. Vállával nekidőlt a külső ajtónak. Az kivágódott, ő pedig
kitántorgott, összevissza hadonászva próbálta megőrizni az egyensúlyát. De így is elvesztette, és
elesett a betonúton.
Felült, lassan, gyanakvón. Mögötte abbamaradt a sikoltozás. Hűvös esti szellő simogatta az arcát,
felszárítva homlokán a verejtéket. Valami ámulathoz nagyon hasonló érzéssel látta, hogy van fű és
virágágy. Az éjszaka még sohasem illatozott olyan édesen. Félhold lovagolt az égen. Stu hálásan
emelte föl az arcát az égre, azután keresztülvágott a gyepen az út felé, amely az alanti Stovington
városba vezetett. A fű harmatos volt. Hallotta, amint a szél suttog a fenyőfák között.
– Élek! – mondta Stu Redman az éjszakának. Sírva fakadt. – Élek, hála Istennek, élek, köszönöm
neked, Istenem, köszönöm neked, Istenem, köszönöm...
Kicsit támolyogva elindult lefelé az úton.