Stephen King

mesemondás nagyszerű és varázslatos elemei. Ezek teszik az egyébként talán ostoba történetet
olyan mesévé, amely száz éve elbűvöli és megrémíti olvasóit.
Gyanítom, az én történetemben semmi sincs, ami fölérne Jancsi morzsaösvényével, de azért
mindig sajnáltam, hogy rajtam és a Doubleday néhány bennfentes olvasóján kívül senki sem
találkozott azzal a dilinyóssal, aki egyszerűen csak Kölyöknek nevezi magát... vagy látta, mi történt
vele egy alagút előtt, amely ellenpontja a kontinens másik felén levő alagútnak. Az utóbbi, a New
York-i Lincoln alagút, a regény két korábbi alakjának életében kapott szerepet.
Így hát, Hű Olvasóm, íme a Végítélet, olyan formában, ahogy a szerző eredetileg elő akarta
vezetni. Most érintetlen minden krómdísz, akár jobb így, akár rosszabb. A mostani változat a lehető
legegyszerűbb okra vezethető vissza. Noha sohasem tartozott a kedvenc regényeim közé, mégis úgy
tűnik, az emberek ezt szeretik a legjobban a könyveim közül. Ha megszólalok (a lehető
legritkábban), az emberek mindig a Végítélet-ről akarnak beszélni. Úgy emlegetik a szereplőket,
mintha élő emberek volnának, és gyakran kérdezik: "Mi történt ezzel és ezzel?" – mintha időnként
levelet kapnék tőlük.
Elkerülhetetlenül megkérdezik, lesz-e belőle film. A válasz valószínűleg igen. Hogy jó lesz-e?
Mind a jó, mind a rossz filmek különös módon csaknem mindig fékezően hatnak a képzeletre
(természetesen vannak kivételek; a rögtön bekattanó példa az Óz, a csodák csodája). Társalgás
közben az emberek végtelen variációban osztogatják a szerepeket. Én mindig ragyogó Randall
Flaggnek képzeltem Robert Duvallt, de hallottam másokat, akik ezt a szerepet Clint Eastwoodnak,
Bruce Dernnek vagy Christopher Walkennek adnák. Mindegyik ötlet jónak tűnik, mint ahogy Bruce
Springsteenből is érdekes Larry Underwood válna, ha egyszer úgy döntene, hogy megpróbálkozik a
filmszereppel (és a videóit nézve úgy vélem, nagyon jól csinálná... noha én személy szerint inkább
Marshall Crenshaw-t választanám). Mégis azt hiszem, talán az a legjobb, ha meghagyjuk Stut,
Larryt, Glent, Frannie-t, Ralphot, Tom Cullent, Lloydot és azt a sötét fickót az olvasónak, aki olyan
életteli és változatos képet fog alkotni róluk fantáziája lencséin át, amelyet a kamera nem képes
utánozni. Mert végül is a film nem más, mint a mozgás illúziója, amelyet sok ezer álló fénykép
mozgatásával hoznak létre. A képzelet viszont a saját árapálya szerint mozog. A filmek, még a
legjobbak is, csak megdermedt fikciók – aki látta a Száll a kakukk fészkére című remekművet,
azután elolvasta Ken Kesey könyvét, nehéznek, sőt lehetetlennek találja, hogy ne Jack Nicholsonét
képzelje Randie Patrick McMurphy arcának helyére. Ez nem szükségszerűen baj... de akkor is
korlátoz. A jó mese érdeme, ha korlátlan és gördülékeny; a jó mese mindenkié, a maga sajátos
módján.
Végső soron két okból írok: hogy örömet szerezzek magamnak és másoknak. Remélem, a Sötét
Kereszténység e hosszú meséjében mindkettőt sikerült megvalósítanom.
1989. október 4.