Stephen King

kalendárium lapjai egyre csak peregtek, alig volt köztük szünet. A test élete olyan gyorsan véget
ér... hogyan is fáradhat ennyire bele az életbe?
Davy Trottstól öt gyermeke született; egyikük, Maybelle, megfulladt egy almadarabtól a Régi
Hely hátsó udvarában. Abby éppen a mosott ruhát aggatta a kötélre, és megfordulva látta, hogy a
kicsi hanyatt fekszik, a torkát markolássza, és bíborvörös. Végül kivette az almadarabot, de addigra
csöndes és hideg volt a kis Maybelle, az egyetlen lány, akit valaha szült, és az egyetlen számos
gyermeke közül, aki véletlen balesetben halt meg.
Most egy szilfa árnyékában ült le Nauglerék kerítésénél, ahonnan látta, hogy kétszáz méterrel
arrébb a földutat fölváltja az aszfalt; ez volt az a hely, ahol a Freemantle útból Polk megyei út lett.
A nap heve reszketett az aszfalt fölött, és a látóhatár higannyá vált, ragyogott, mint az álombéli víz.
Forró napokon mindig ott van ez a higany, ameddig a szem ellát, de sohasem lehet odaérni. Vagy
legalábbis neki sohasem sikerült.
David 1913-ban halt meg influenzajárványban, nem is különbözött olyan nagyon a mostanitól,
amely olyan sok embert lekaszált. 1916-ban, harmincnégy évesen hozzáment Henry Hardestyhez,
egy északról, Wheeler megyéből való fekete gazdához. Direkt azért jött ide, hogy neki udvaroljon.
Henry özvegyember volt hét gyermekkel, kettő kivételével felnőttek, kirepültek. Hét évvel volt
idősebb Abagailnál. Két fiúval ajándékozta meg, mielőtt a felfordult traktorja megölte volna 1925
késő nyarán.
Egy évvel később hozzáment Nate Brookshoz, és az emberek beszéltek erről – ó, igen, az
emberek beszélnek, hogy mennyire szeretnek fecsegni, néha úgy tűnik, nem is áll másból az életük.
Nate Henry Hardesty bérese volt, és neki jó férje. Talán nem olyan kedves, mint David, és
bizonyosan nem olyan állhatatos, mint Henry, de jó ember, aki szépen megcsinált mindent, amit a
felesége mondott. Amikor egy asszony kicsit kezdi érezni az éveket, jó dolog tudnia, hogy ki az úr a
háznál.
Hat fia összesen harminckét unokát termett neki. A harminckét unoka, amennyire tudta,
kilencvenegy dédunokát gyártott, és a szuperinfluenza idején már három ükunokája is volt. Több is
lett volna, ha nincsenek a pirulák, amelyeket mostanában szednek a lányok gyermekáldás ellen.
Jobban szeretnek szexinek lenni. Abagail sajnálta őket modern gondolkodásukért, de sohasem
beszélt erről. Istenre tartozik, hogy megítélje, bűnös dolog-e pirulát szedni (és nem arra a kopasz
vén fingra Rómában – Abagail anya világéletében metodista volt, és pokolian büszke rá, hogy
sohasem közösködött a fűevő katolikusokkal), de ő tudta, miről maradnak le ezek a lányok: az
eksztázisról, amely akkor jön el, amikor az ember megállt az Árnyak Völgyének peremén, az
eksztázisról, amely akkor jön el, amikor odaadja magát emberének és Istenének, amikor azt mondja,
legyen meg a te akaratod és legyen meg a Te akaratod; a szex végső eksztázisáról az Úr szeme előtt,
amikor egy férfi és egy asszony újraéli Ádám és Éva ősbűnét, csak most már lemosva és
megszentelve a bárány vérével. Ó, jaj...
Szeretett volna vizet inni, szeretett volna otthon lenni a hintaszékében, szeretett volna egyedül
lenni. Most vette észre, hogy balra a nap megvillan a tyúkól tetején. Egy mérföld, nem több.
Negyed tizenegy volt, ami nem is olyan rossz teljesítmény egy ilyen öreg tyúktól. Bemegy, és alszik
egyet a délutáni hűvösségig. Nincs abban bűn. Főleg az ő korában. Átcsoszogott az út szélén, súlyos
bakancsát vastagon belepte a por.
Hát jó sok rokona áldhatta őt hajlott korában, és ez is valami. Voltak olyanok, mint Linda és az a
piszlicsáré ügynök férje, akiknek méltóságukon aluli volt idejönni vizitbe, de voltak olyan derék
gyerekek is, mint Molly, Jim, David és Kathy, akik fölértek ezer Lindával és piszlicsáré ügynökkel,
akik ajtótól ajtóig handlíroznak víz nélküli főzőfazekakkal. Legutolsó testvére, Luke 1949-ben halt
meg nyolcvanvalahány éves korában, utolsó gyermeke, Samuel pedig 1974-ben, ötvennégy éves
korában. Túlélte valamennyi gyermekét, pedig ennek nem így kellene lennie, de úgy tűnt, az Úrnak
különleges tervei vannak vele kapcsolatban.
1982-ben, amikor betöltötte a százat, a képe benne volt az omahai újságokban, és elküldték
hozzá egy tévériportert, hogy interjút csináljon vele. – Minek tulajdonítja tisztes korát? – kérdezte
tőle a fiatalember, és csalódottan nézett rá, amikor meghallotta rövid, majdhogynem udvariatlan
válaszát: – Istennek. – Azt szerették volna hallani, hogy méhviaszt evett, vagy tartózkodott a