Stephen King

– Végül egyedül maradtam, pénz és minden nélkül. Minden évben, amikor eljött az adófizetés
napja, mindig elvettek egy darabot, én meg kijöttem ide, hogy megnézzem azt a részt, amelyik nem
volt az enyém többé, és elsirattam, ahogy most is sírok. Minden évben lecsíptek egy darabot adóba,
így történt. Egy kicsi itt, egy kicsi ott. Ami maradt, azt bérbe adtam, de sohasem kaptam eleget,
hogy fedezze az átkozott adóikat. Azután, amikor százéves lettem, örökre felmentettek az adófizetés
alól. Igen, lemondtak róla, miután ezen a kis földdarabon kívül mindent elvettek. Igazán nagylelkű
tőlük, nem? A fiú könnyedén megszorította a kezét, és ránézett.
– Ó, Nick – mondta Abagail anya –, gyűlöletet tápláltam szívemben az Úr iránt. Minden férfi és
asszony, aki szereti Őt, gyűlöli is egyúttal, mert kemény Isten, féltékeny Isten, Ő Az, Aki, és ebben
a világban hajlamos rá, hogy a szolgálatot fájdalommal viszonozza, miközben azok, akik a gonoszt
szolgálják, Cadillac kocsikban flangálnak az utakon. Még az is keserű öröm, hogy Őt szolgálhatjuk.
Megteszem, amit akar, de emberi részem átkozta Ót a szívem mélyén. "Abby", mondja nekem az
Úr, "lesz majd itt neked egy munka valamikor. Ezért addig kell élned, amíg a hús megkeseredik a
csontjaidon. Hagyom, hogy lásd valamennyi gyermeked halálát, és te még azután is a földön fogsz
járni. Hagyom, hogy lásd, amint a tatád földje apránként elvész. Végül az lesz a jutalmad, hogy
idegenekkel kell itt hagynod mindent, amit szeretsz, hogy idegen földön halj meg, félbe-szerbe
hagyva a munkát. Ez az én akaratom, Abby", mondja nekem, és én azt válaszolom, "Igen, Uram",
felelem, "legyen meg a Te akaratod", és a szívemben megátkozom, és azt kérdezem: "Miért, miért,
miért?" – és azt az egyetlen választ kapom: "Hol voltál, amikor én megteremtettem a világot?"
Keserű áradatban peregtek a könnyek az arcán, átáztatták ruhája elejét. Nicket ámulatba ejtette,
hogyan lehet ennyi könny egy ilyen öreg asszonyban, aki olyan száraznak és vékonynak tűnik, mint
egy halott gally.
– Segíts, Nick! – folytatta Abby. – Csak azt akarom tenni, ami helyes.
A fiú keményen megszorította a kezét. Mögötte Gina kuncogott, és az ég felé tartotta az egyik
játék autót, hogy ragyogjon és szikrázzon a napsugárban.
DICK ÉS RALPH délre értek vissza, Dick egy új Dodge kisbusz volánja mögött, Ralph pedig egy
vörös autómentőt vezetett, amelynek az elejére tolólemezt szereltek, a hátulján daru horga
himbálózott. Tom hátul állt, és lelkesen integetett. A tornác elé kanyarodtak, és Dick kiszállt a
kisbuszból.
– Marha jó CB van ebben az autómentőben – mondta Nicknek. – Negyvencsatornás. Ralph egész
beleszeretett.
Nick vigyorgott. Jöttek a nők, és ők is megnézték a járgányokat. Abagail megjegyezte, hogy
Ralph odakíséri June-t az autómentőhöz, hogy megmutassa a rádiót, és helyeselte, amit látott. Az
asszonynak derekas csípeje volt, fajin kiskapu lehet ott lent középen. Annyi apróság jöhet még ki
rajta, ahányat June csak akar.
– Szóval mikor indulunk? – kérdezte Ralph.
Nick leírta a választ: "Evés után. Kipróbáltad a CB-t?"
– Ja – bólintott Ralph. – Teljes egészében, oda-vissza. Borzalmas sercegés; van rajta szűrőgomb,
de úgy tűnik, nem működik valami jól. Ezzel együtt megesküdnék, hogy minden statikus zaj
ellenére hallottam valamit. Messziről. Lehet, hogy egyáltalán nem hangok voltak. De megmondom
neked őszintén, Nicky, nem nagyon tetszett. Mint azok az álmok.
Elhallgattak.
– Nos – törte meg Olivia a csendet –, főzök valamit. Remélem, senkit nem zavar, ha két nap
egyhuzamban disznóhúst kell ennie.
Senkit nem zavart. És egy órára a kempingcuccok – na meg Abagail hintaszéke és gitárja – mind
fent voltak a kisbuszon, és elindultak, az autómentővel az élen, hogy az mindent eltolhasson, ami
elzárja az utat. Abagail elöl ült a kisbuszban, miközben mentek nyugat felé a 30-as úton. Nem sírt.
Botját a két térde közé fogta. A sírás ideje elmúlt. Az Úr akaratának tengelyébe került, és meg kell
lennie az Ő akaratának. Meg is lesz, ám Abagail anya az éjszaka sötét szívében felnyíló, vörös
szemre gondolt, és rettegett.