Stephen King

De mielőtt ez megtörtént volna, Larry fölébredt, fél órával pitymallat után. A világot sűrű fehér
köd burkolta be, amely szétoszlik, amint a nap magasabbra hág. A motorbicikli-kereskedés úgy
emelkedett ki a ködből, mint egy fa helyett salakbetonból épített, különös hajó orra.
Valaki volt mellette, és látta, hogy nem Nadine jött oda hozzá az éjszaka, hanem Joe. A kisfiú
mellette feküdt, hüvelykujjával a szájában, és reszketett álmában, mintha Larry lidércnyomása őt is
elkapta volna. Larry azon töprengett, mennyire lehetnek mások Joe álmai, mint az övéi... és hanyatt
fekve a fehér ködbe bámulva addig gondolkodott ezen, amíg egy óra múlva föl nem ébredtek a
többiek is.
MIRE BEFEJEZTÉK a reggelit, és a holmijukat fölrakták a motorokra, a köd eléggé feloszlott ahhoz,
hogy indulhassanak. Ahogy Nadine mondta, Joe simán hajlandó volt fölülni Larry mögé; sőt előbb
ült föl, mintsem kérték volna.
– Lassan – mondta Larry negyedszer. – Nem fogunk sietni csak azért, hogy balesetet
szenvedjünk.
– Remek! – lelkesedett Nadine. – Olyan izgatott vagyok! Olyan ez, mint egy felfedezőút!
A fiúra mosolygott, de Larry nem bírt visszamosolyogni. Rita Blakemoor mondott valami
nagyon hasonlót, amikor elhagyták New York Cityt. Két nappal azelőtt mondta, hogy meghalt.
EPSOMBAN MEGÁLLTAK ebédelni. Sült sonkát ettek konzervdobozból, azután narancslét ittak a fa
alatt, ahol Larry elaludt, Joe pedig késsel a kezében állt fölötte. Larry megkönnyebbülten jött rá,
hogy a motorbiciklivel való utazás korántsem olyan borzasztó, mint gondolta; a legtöbb helyen
egész tisztességes idővel tudtak haladni, csak a városokban kellett sétatempóra váltaniuk. Nadine
rendkívül óvatos volt, a beláthatatlan kanyarokban lassított, és még a nyílt útszakaszokon sem
sürgette Larryt, hogy lépjék túl a folyamatosan tartott, óránként harmincöt mérföldes sebességet.
Larry úgy számította, hogy amennyiben rossz idő nem lassítja őket, tizenkilencedikére
Stovingtonban lesznek.
Concordtól nyugatra álltak meg vacsorázni. Itt Nadine azt mondta, hogy egy csomó időt
takaríthatnának meg a Lauder-Goldsmith-féle útvonalból, ha egyenesen északnak mennének az I-
89-es összekötő úton.
– Egy csomó forgalmi dugó lehet rajta – kétkedett Larry.
– Majd kanyargunk – felelte magabiztosan a nő –, és használhatjuk a leállósávot is, ha
szükséges. A legrosszabb, ami történhet, hogy vissza kell térnünk egy kijárathoz, hogy egy
mellékúton menjünk tovább.
Vacsora után még két órát motoroztak, és valóban az egyik padkától a másikig húzódó torlasszal
találkoztak az észak felé vezető úton. Közvetlenül Warner után bebicskázott egy lakókocsis
utánfutót vontató autó; a vezető és felesége, akik hetek óta halottak voltak, gabonás zsákként
roskadoztak Electrájuk első ülésén.
Közös együttműködéssel sikerült átemelniük a motorokat az autó és a kifordult utánfutó között.
Ettől túlságosan elfáradtak, hogy továbbmenjenek, és ezen az éjszakán Larry nem fontolgatta, hogy
odamenjen-e Nadine-hoz, aki tőle három méterre burkolózott takaróiba (a kisfiú kettejük közé
feküdt). Azon az éjszakán túl fáradt volt ahhoz, hogy alváson kívül mással is foglalkozzék.
MÁSNAP délután olyan akadályhoz értek, amelyet nem tudtak megkerülni. Egy vontatókocsis
kamion fordult föl, és mögötte tucatnyi másik rohant egymásba. Szerencsére alig kétmérföldnyire
mögöttük volt az enfieldi leágazás. Visszamentek, legurultak az összekötő úton, azután fáradtan és
elbátortalanodva megálltak az enfieldi városi parkban húszpercnyi pihenőre.
– Te mit csináltál azelőtt, Nadine? – kérdezte Larry. Eszébe jutott, milyen kifejezés ült a nő
szemében, amikor Joe végre beszélni kezdett (a kisfiú azóta a "Larry, Nadine, köfönöm", meg
"vécézek" szavakkal bővítette szótárát), és most ennek alapján találgatott. – Tanár voltál?
A nő meglepetten nézett rá. – Igen. Eltaláltad.
– Kisgyerekeket tanítottál?
– Csakugyan. Elsősöket és másodikosokat.