Stephen King

Száguldott, lengetve a karját. Ismerték, nagyon is jól ismerték a rejtőzés főútjain, amelyeken nem
járnak mások, mint a szegények, az őrültek, a hivatásos forradalmárok és mindazok, akik úgy
megtanultak gyűlölni, hogy a gyűlölet meglátszik az arcukon, akár a nyúlszáj, így sehol sem
fogadják őket szívesen, csak a fajtájukbeliek, akik örülnek nekik a jelszavakkal és plakátokkal
kidekorált olcsó szobákban, az alagsorokban, ahol lefűrészelt csődarabokat szorítanak kipárnázott
satuba, amíg megtöltik őket erős robbanóanyagokkal, hátsó szobákban, ahol holdkóros terveket
szőnek: hogy megölnek egy minisztert, elrabolják valamely látogató híresség gyerekét, vagy
gránáttal és géppisztollyal betörnek a Standard Oil ülésére, hogy a nép nevében gyilkoljanak. Flagg
közismert volt itt, és még a legőrültebbek is csupán alulról mertek fölsandítani sötét, vigyorgó
arcába. A nők, akiket az ágyába vitt, megmerevedő testtel fogadták be, és elfordították közben az
arcukat, még akkor is, ha olyan felületesre vették a közösülést, mintha nassolnivalóért nyúlnának be
a jégszekrénybe. Úgy fogadták be, mintha aranyszemű kos vagy fekete kutya lenne – és amikor
végeztek, hidegek voltak, olyan hidegek, lehetetlennek tűnt, hogy még egyszer fölmelegedhessenek.
Hogyha Ragg megérkezett egy találkozóra, elhallgatott a hisztérikus fecsegés, a rágalmazás,
tiltakozás, vádaskodás, az ideológiai szónoklatok. Egy pillanatig halálos csönd volt, és kezdtek felé
fordulni, azután inkább elfordultak, mintha a pusztítás valamilyen régi és borzalmas eszközét hozná
a karján, valamit, ami ezerszer rosszabb a plasztik robbanóanyagnál, amelyet alagsorokban
gyártanak hitszegő vegyészhallgatók, vagy a fegyvereknél, amelyeket feketepiacon vásárolnak a
hadsereg kapzsi géhás őrmesterétől. Úgy rémlett, olyan eszközt hozott körükbe, amely vértől
rozsdás, és évszázadok óta a jajveszékelések vazelinjével kenik, de most ismét működőképes, itt
van, mint meghitt ajándék, születésnapi torta, nitroglicerin gyertyával. Amikor a beszéd újra
kezdődött, az ésszerű és fegyelmezett volt – olyan ésszerű és fegyelmezett, amilyenre csak őrültek
képesek –, és mindenben megegyeztek.
Ringatózva haladt, lábára kellemesen simult a csizma, amely kényelmesen ki volt taposva a
megfelelő helyeken. A lába és a csizma régi szeretők. Christopher Bradenton Mountain Cityben
Richard Fry néven ismeri. Bradenton az egyik ilyen földalatti vonat kalauza volt, amelyen
menekülők utaztak. A Weathermentől a Guevara Brigade-ig fél tucat különböző szervezet tudta,
hogy Bradentonnak van pénze. Költő volt, aki néha szabadegyetemi órákat tartott, vagy a nyugati
államokban, Utah-ban, Nevadában, Arizonában utazgatott, gimnáziumi angolórákon beszélt,
középosztálybeli fiúkat és lányokat hökkentett meg (legalábbis remélte) azzal a hírrel, hogy a
költészet él – persze narkomán volt, de még mindig maradt benne bizonyos mértékű ocsmány
életerő. Ötvenes évei végén járt, de huszonegy évvel ezelőtt azért bocsátották el az egyik kaliforniai
egyetemről, mert túlságosan puszi haverságban állt egy szélsőbal diákszervezettel. 1968-ban
megruházták a Nagy Chicagói Disznó Konvención, sorra létesítette a kapcsolatot a földalatti
csoportokkal, először ő tette magáévá a csoportok őrültségét, azután az kapta be őt szőröstülbőröstül.
A sötét ember lépkedett és mosolygott. Bradenton csak az egyik végét jelentette egy
vezetéknek, és ezernyi volt belőlük, a csövekből, amelyekben a bolondok közlekedtek, cipelve
magukkal bombáikat és könyveiket. A csövek keresztezték egymást, az útjelzők titkosak voltak, de
a beavatottak tudták olvasni őket. New Yorkban Robert Franq néven ismerték, és sohasem vitatták
azt az állítását, hogy fekete, holott nagyon fehér volt a bőre. Ő és egy néger vietnami veterán –
akinek bőven volt mit gyűlölnie, hogy pótolja hiányzó bal lábát – hat zsarut intéztek el New
Yorkban és New Jerseyben. Georgiában Ramsey Forrest volt, Nathan Bedford Forrest távoli
leszármazottja, aki fehér lepedőt öltve két nemi erőszakot, egy herélést és egy nigger
nyomornegyed felgyújtását könyvelhette el magának. De mindez régen történt, a hatvanas évek
elején, a polgárjogi mozgalom első fellángolása idején. Néha arra gondolt, hogy akkor születhetett.
Az biztos, hogy nem sok mindenre emlékezett abból, ami korábban történt, kivéve, hogy
Nebraskából származik, és hogy valaha egy gimnáziumba járt egy Charles Starkweather nevű,
vörös hajú, karikalábú fiúval. Jobban emlékezett az 1960-as és 1961-es polgárjogi menetekre: a
verésekre, az éjszakai utazásokra, a templomokra, amelyek felrobbantak, mintha valamely csoda
túlságosan nagyra dagadt volna ahhoz, hogy elférjen bennük. Emlékezete szerint 1962-ben
elvetődött New Orleansba, és találkozott egy eszelős ifjúval, aki röplapokat osztogatott, hogy
Amerika hagyja békén Kubát. Ezt az embert Mr. Oswaldnak hívták, és Flagg átvett néhány