Stephen King

Frannie mereven állt. Úgy érezte, fából van a lába, de ez mégsem így volt, mert remegett. Az ő
szeméből is kicsordultak a könnyek, de csak hadd csorogjanak; akkor se távozik megverten még
egyszer ebből a szobából. – Akkor én most megyek.
– Az asztalunknál ettél! – kiáltotta hirtelen Carla. – Szerettünk... és támogattunk... és ez a hála!
Rossz lány! Rossz lány!
Frannie a könnyektől vakon megbotlott. Jobb lába beleakadt a bal bokájába. Elveszítette az
egyensúlyát, és a kezére esett. A halántékát beverte a kávézóasztal sarkába, és egyik kezével a
szőnyegre söpört egy vázát virágostul. Nem tört el, de a kibugyogó víz a galambszürkét
palaszürkévé sötétítette.
– Na tessék! – sikoltotta Carla majdhogynem győzelmesen. A könnyek fekete gödröt festettek a
szeme alá, és árkokat húztak a sminkjén. Megviseltnek, félőrültnek látszott. – Most nézd meg,
tönkretetted a szőnyeget, a nagyanyád szőnyegét...
Frannie a padlón ült, kábultan dörzsölte a fejét, még mindig sírt, szerette volna azt mondani,
hogy ez csak víz, de most már elbátortalanodott, és nem is volt biztos benne. Tényleg csak víz?
Vagy vizelet? Melyik?
Carla Goldsmith szokott hátborzongató fürgeségével fölkapta a vázát, és megrázta Frannie felé.
– Mi lesz a következő lépés, kisasszony? Azt tervezed, hogy itt maradsz? Azt várod, hogy etetünk
és szállást adunk, miközben a városban mutogatod magad? Gondolom, erre számítasz. Hát nem!
Nem! Nem engedem! Nem tűröm!
– Nem akarok maradni – motyogta Frannie. – Azt hitted, ezt akarom?
– Hova mész? A fiúdhoz? Kétlem.
– Robbi Rengartenhez Dorchesterbe, vagy Somersworthbe Debbie Smithhez. – Lassan
összeszedte magát, és fölállt. Még mindig sírt, de ugyanakkor kezdett megdühödni. – Nem mintha
rád tartozna.
– Nem tartozik rám? – visszhangozta Carla, még mindig a vázát markolva. Az arca fehér lett,
mint a pergamen. – Nem tartozik rám? A fedelem alatt laksz, és nem tartozik rám? Te hálátlan kis
kurva!
Pofon vágta, méghozzá keményen. Frannie feje hátracsuklott. Abbahagyta halántékának
dörzsölését, és az arcát tapogatta, közben hitetlenül bámult az anyjára.
– Ez a hála, hogy jó iskolába járatunk! – mondta Carla, és kegyetlen, ijesztő mosolyra
vicsorította a fogát. – Most már sohasem fogod befejezni. Miután összeházasodtatok...
– Nem megyek hozzá. És nem hagyom abba az iskolát.
Carla szeme kitágult. Úgy bámult Frannie-ra, mintha a lány elveszítette volna az eszét. – Miről
beszélsz? Abortuszról? Talán abortuszra mész? Gyilkos is akarsz lenni, nemcsak ribanc?
– Megtartom a gyereket. Kihagyom a tavaszi félévet, de a jövő nyárra be tudom fejezni.
– Miből akarod befejezni? Az én pénzemen? Ha erre számítasz, akkor jobban teszed, ha alaposan
meggondolod! Egy hozzád hasonló modern lánynak aligha van szüksége a szülei támogatására, nem
igaz?
– A támogatás rám férne – mondta halkan Frannie. – Ami a pénzt illeti... majd szerzek.
– Egy fikarcnyi szégyen sincs benned! Egyetlen gondolatot sem pazarolsz másra magadon kívül!
– üvöltötte Carla. – Istenem, mi lesz velem és az apáddal! De mit érdekel az téged! Az apád szíve
meg fog szakadni és...
– Nem érzem, hogy megszakadni készülne – mondta nyugodtan az ajtóból Peter Goldsmith. A
nők megpördültek. Peter az ajtóban állt, de nem lépett be; munkásbakancsának hegye épp ott volt,
ahol a szalon szőnyegét fölváltotta a kopottabb folyosói. Frannie hirtelen rádöbbent, milyen sokszor
látta már ott állni. Egyáltalán, mikor járt utoljára a szalonban? A lány nem emlékezett rá.
– Te mit keresel itt? – vakkantotta Carla, hirtelen megfeledkezve a férje szívizmait fenyegető
szerkezeti hiányosságokról. – Azt hittem, ma sokáig dolgozol.
– Cseréltem Harry Mastersszel – válaszolta Peter. – Fran nekem már elmondta, Carla.
Nagyszülők leszünk.