Stephen King

39. FEJEZET
LLOYD HENREID térdelt. Zümmögött és vigyorgott. Időnként megfeledkezett róla, hogy mit
dúdol, és a vigyor is elhalványult, amikor zokogott egy sort, azután megfeledkezett a sirásról, és
tovább dúdolt. A "Camptown Races" című dalt. Időnként dúdolás és hüppögés helyett csak
suttogott az orra alatt, hogy "duu-da, duu-da". A börtönben halálos csönd volt, nem számítva a
dúdolást, a szipogást és az alkalmi duu-dákat, meg az ágyláb halk kaparászását, amellyel Lloyd
Trask tetemét próbálta megfordítani, hogy hozzáférjen a lábához. Pincér, hozzon nekem abból a
káposztasalátából, és lesz még egy lábszár!
Lloyd úgy festett, mint aki radikális diétába fogott. A rabruha ernyedt vitorlaként lógott rajta.
Utoljára nyolc napja tálaltak ebédet ebben a szárnyban. Lloyd bőre megfeszült az arcán, szorosan
követte a koponya minden kanyarulatát és szögét. A szeme fényesen villogott. Az ajka
visszahúzódott a fogairól. Furcsán foltosnak látszott, mert a haja csomókban kezdett hullani. Őrült
benyomását keltette.
– Duu-da, duu-da – suttogta, miközben az ágy lábával horgászott. Valamikor véresre sebezte a
kezét, hogy lecsavarja a nyomorultat, de már nem emlékezett rá. Valaha azt gondolta, tudja, milyen
az, ha valaki igazán éhes. Az az éhség csupán az étvágy gyenge fodrozódása volt ahhoz képest, amit
most érzett.
– Körbelovagol egész éjjel... körbelovagol egész nap... duu-da...
Az ágyláb beleakadt Trask nadrágszárába, de ismét kiakadt. Lloyd lehajtotta a fejét és zokogott,
mint egy gyerek. Mögötte, hanyagul az egyik sarokba hajítva hevert annak a patkánynak a
csontváza, amelyet Trask cellájában ölt meg öt nappal ezelőtt, június 29-én. A hosszú, rózsaszín
farok még mindig ott lógott a csontváz végén. Lloyd többször próbálta megenni, de túl kemény volt.
A vécécsészéből már majdnem az összes víz kifogyott, noha nagyon igyekezett takarékoskodni. A
cella bűzlött a vizelettől. A folyosóra vizeit, hogy ne szennyezze be az ivóvizét. A beleit nem kellett
kiürítenie, ami érthető, tekintve a radikálisnál is radikálisabb diétát.
Túl hamar ette meg az elspájzolt ételt. Most már tudta. Arra gondolt, hogy valaki majdcsak jön.
Nem bírta elhinni...
Nem akart enni Traskból. Borzalmas volt a gondolat is, hogy belekóstoljon. Csak az éjszaka
sikerült az egyik papucsával telibe találnia egy svábbogarat, amelyet élve evett meg; érezte, amint
eszeveszetten evickél a szájában, mielőtt kettéharapta volna. Igazából nem is volt olyan rossz,
sokkal ízesebbnek bizonyult a patkánynál. Nem, nem akart enni Traskból. Nem akart emberevő
lenni. Olyan, mint a patkány. Közelebb húzta Traskot, hogy elérhesse... de csak végső esetre. Végső
esetre. Hallotta, hogy az ember sokkal tovább megvan étel, mint ital nélkül.
(nincs valami sok vizem, de nem fogok most erre gondolni, most erre gondolni)
Nem akart meghalni. Nem akart éhen halni. Túlságosan tele volt gyűlölettel.
A gyűlölet ráérős tempóban épült ki benne az utolsó három napban, az éhséggel párhuzamosan.
Feltételezte, hogy ha rég halott házinyula képes lett volna gondolkodni, ugyanígy gyűlölte volna őt
(mostanában sokat álmodott, és álmait mindig megzavarta a nyula fölpüffedt teste, csapzott
bundája, a szeme helyén nyüzsgő férgek, és a legrosszabb, azok a véres mancsok: amikor fölébredt,
rettegő bűvölettel bámulta a saját ujjait). Lloyd gyűlölete egyetlen képszerű fogalomba sűrűsödött,
és ez a fogalom A KULCS volt.
Be volt zárva. Valaha helyesnek látszott, hogy ez történt vele. Rossz fiú volt. Nem igazán rossz;
Poke volt az igazán rossz fiú. Ő csak csipszar dolgokat csinált volna Poke nélkül. Bizonyos
mértékben mégis el kellett vinnie a balhét. Ott volt Vegasban Gigerli George, aztán a fehér
Continental három utasa – ezekben részt vett, és úgy vélte, ezekért neki is felelnie kell. Úgy vélte,
hogy megérdemelten fektették két vállra, úgy vélte, megérdemli, hogy lehúzzon némi időt. Nem
önként és dalolva, de ha az embert elkapják, akkor lenyeli a békát. Ahogy az ügyvédnek mondta,
húszasra számit a részvételért a "három államra kiterjedő ámokfutásban". De a villamosszéket nem,