Stephen King

Lloyd végre elkapta George haját, és sikerült egy helyben tartania annyi időre, hogy Poke
takarosan rátapaszthassa a második csíkot az orrára, elzárva az összes szellőzőcsövet. George ettől
valósággal megőrült. Kigurult a sarokból, fetrengett, azután csak feküdt ott, a padlóhoz verte magát,
és fojtott hangokat hallatott, Lloyd feltételezte, hogy sikolyokat. Szegény öreg fickó. Csaknem öt
percbe telt, hogy elcsendesedjen. Hánytorgott, vonaglott és csapkodott. Az arca olyan vörös lett,
mint a jó öreg papa csűrjenek az oldala. A legutolsó, amit csinált, az volt, hogy a lábait vagy
huszonöt centi magasba emelte, azután nagy döngéssel leejtette. Lloydot ez arra emlékeztette, amit
a Tapsi Hapsi-ban, vagy valami ilyenben látott, úgyhogy kuncogott kicsit, és egy árnyalatnyival
vidámabb lett. Addig meglehetősen rémes volt a látvány.
Poke lekuporodott George mellé, és megfogta a pulzusát.
– Na? – kérdezte Lloyd.
– Nem ketyeg itt más, mint az órája, haver – felelte Poke. – Ha már itt tartunk... – Fölemelte
George húsos karját, és megnézte a csuklóját. – Nahát, ez csak egy Timex. Azt gondoltam, talán
Casio vagy ilyesmi. – Leejtette George karját.
A kocsikulcsok George nadrágjának első zsebében voltak. Az egyik emeleti szekrényben találtak
egy Skippy mogyoróvajas dobozt, félig volt tízcentesekkel, azt is magukkal vitték. Összesen húsz
dollár és hatvan cent volt benne.
George-nak egy ziháló öreg Mustangja volt, hitvány sebváltóval, ócska lengéscsillapítókkal, a
gumijai olyan kopaszok, mint Telly Savalas. A 93-as műúton hagyták el Las Vegast, és délkeletnek
indultak Arizonába. Másnap, vagyis tegnapelőtt délre mellékutakon megkerülték Phoenixet. Tegnap
kilenc tájt megálltak egy poros, öreg szatócsboltnál Sheldon után, két mérföldre az arizonai 73-as
műúttól. Bekopogtattak a boltba, "pokerizálták" a tulajdonost, egyidősebb úriembert, akinek postán
rendelt műfogsora volt. Hatvanhárom dollárja volt az öreg csávónak, meg egy kisteherje.
Ennek a kereke ma reggel durrant ki. Egyszerre kettő is, holott az úton nem találtak egyetlen
szöget vagy tüskét sem, noha legalább fél óráig keresték, mi okozta a durrdefektet, és közben
elszívtak egy szivar méretű jointot. Végül Poke azt mondta, ez csak véletlen egybeesés lehet. Lloyd
azt válaszolta, hogy Isten a tanúja, különösebb dolgokról is hallott már. Ekkor jött a fehér Connie,
mintegy válasz az imáikra. Noha egyikük sem tudta, már átlépték Arizona határát, Új-Mexikóban
voltak, így FBI-os husi lett belőlük.
A Connie vezetője letekerte az ablakot, kihajolt, és megkérdezte: – Szükségük van segítségre?
– De mennyire – felelte Poke, és ott helyben "pokerizálta" a fickót. Egyenesen a szeme közé lőtt
a 357-es Magnummal. Szegény pöcs valószínűleg fel sem fogta, hogy mi történt vele.
– MIÉRT NEM kanyarodsz le? – kérdezte Lloyd, és a közeledő kereszteződésre mutatott.
– Hát persze – bólintott vidáman Poke. Visszavette a Connie sebességét nyolcvanról hatvanra.
Balra kanyarodott, a jobb kerekek alig hagyták el a betont, és maris egy másik út göngyölődött le
előttük. A 78-as országút, amely egyenesen nyugatnak tartott. Így tehát visszatértek Arizonába, nem
tudva sem azt, hogy elhagyták, sem azt, hogy az újságok a HÁROM ÁLLAMRA KITERJEDŐ
GYILKOSSÁGSOROZAT szerzőinek titulálják őket.
Egy órával később jobboldalt felbukkant egy útjelző tábla: BURRACK 6.
– Bulák? – kérdezte kábán Lloyd.
– Burrack – felelte Poke. Rángatni kezdte a volánt, az autó nagy, elegáns kanyarokat írt le az
úttesten. – Hopp! Hopp!
– Nem akarsz megállni? Éhes vagyok, apám.
– Te mindig éhes vagy.
– Baszd meg. Ha elszállok, mindig nassolnom kell.
– Megnassolhatod a kilenchüvelykes pisztolyomat, jó? Hopp! Hopp!
– De komolyan, Poke. Álljunk meg.
– Jól van. Egy kis készpénzt is kell szereznünk. Eléggé leráztuk már az üldözőket. Összeszedünk
egy kis lóvét, és elhúzunk északra. Nem sok értelmét látom ennek a szar sivatagnak.
– Jól van – bólintott Lloyd. Nem tudta, hogy a fű dolgozik benne, de hirtelen rátört az üldözési
mánia, még rosszabb volt, mint a sztrádán. Poke-nak igaza van. Meg kell állni egy olyan dobásra,